Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)
Zalabai Zsigmond mérlegpróba jA „Négyek” költészete) A Fiatal szlovákiai magyar költők nemzedékének porondra lépése — 1958 — után néhány évig úgy látszott, elapadt a lírai utánpótlás forrása. A hatvanas évek elején aztán szinte egyszerre kaptak nyomdafestéket Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István versei. A „Négyek” közös bemutatkozására az Irodalmi Szemle vállalkozott (1963/5). Tőzsér Árpád, az alig néhány évvel idősebb költőtárs a fegyverbarátot üdvözölte bennük; kis versantológiájuk élőbeszédében arra mutatott rá, hogy Gálék tulajdonképpen az 58-as költői mezőny lírafrissítő eszményeit, korszerűsödési törekvéseit folytatják tovább. „Jelentkezésük — írta — nem volt olyan látványos, mint a miénk 1958-ban, de erről talán nem is annyira ők, mint az irodalomkritika tehet: jelentkezésüket alig vették észre. Őket nem kiáltották ki új nemzedéknek, mint minket. Igaz, hogy élményviláguk nagyon is rokon, sőt azonos a miénkkel, új, külön csoportot hát nem alkothatnak. Ök csak jöttek és felzárkóztak, helyébe léptek azoknak, akik a »Nyolcak” közül lekoptak, lemorzsolódtak, jelezve, hogy még csak most van nálunk kialakulóban az a nemzedék, amelyet ötvennyolcban bejelentettek: az a nemzedék, amelynek a háború előtti világ már történelem, s amelynek első s meghatározó élménye a háború volt.” Alábbi portréinkban a „Négyek” pályaképének alakulását próbáljuk nyomon követni; a csoport összegező értékelésére, az 58-asokhoz, illetve az Egyszemű éjszaká-sokhoz való viszonyulásuk taglalására helyhiány miatt csak egy-egy utalásban térhetünk ki. GÁL SÁNDOR (1937 —) Hosszú ideig tartó kísérletezés, fokozatos kibontakozás és végül a költészetünk élvonalába való kerülés szakaszai követik egymást a „négyek” — s egyben a középnemzedék — egyik legsokoldalúbb alkotójának, Gál Sándornak a pályáján. A „legyek újra- látója a világnak” programjával lépett líránkba, s bár változatos stíluspróbálkozásai, formakísérletei, intenzív élményanyagkeresése már korai köteteiben is sejtettették, hogy Gál a költészetünket korszerűsítő Tőzsér—Cselényi—Zs. Nagy vonalhoz kíván felzárkózni, tulajdonképpen csak harmadik kötetében találta meg névadó önmagát. Az Arc nélküli szobrok (1964) versei szinte kivétel nélkül fönnakadnak az igényesebb szemlélet rostáján; a kötet a tétova hangpróba könyve, sok romantikus vonással, rengeteg szemléleti hibával, közhelyszerű gondolatokkal, slágerbe hajló nagy számú szerelmes verssel, mögöttes tartalom és gondolati igény nélküli leíró költeményekkel jTavasz, Nyár, Tél), erőtlen portrékkal [Öregek, Apám), a Világ-, Béke-, Idő-, Élet-féle nagybetűs fogalmakkal bajlódó „gondolati” lírával, az élményt nyersen tálaló, érzelmileg túlfűtött, szentimentális riportversekkel (Mindenen túl, Novemberi játék, Nem érkezik meg mindig, akit várnak). Sajátos élményanyag, gondolati súlypontok és szerzői perspektíva nélküli kötet az Arc nélküli szobrok; „lázasan hevített s amellett naiv, patetikus szavai általánosságban örökérvényű igazságokat és jóhiszemű kívánalmakat tartalmaznak” (Milan Pišút). Formájában és nyelvezetében is lépten-nyomon tetten érhető a bizonytalanság: terjengős, laza szerkezetű szabad versek váltakoznak Nagy László i — jócskán felhígított — népdalutánzatokkal, prózába hajló direkt vallomások
