Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - — IL —: A romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészet
folyóirat - szórnia a romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészetről Fennállásának 50. évfordulóját ünnepli ez évben az erdélyi Korunk. Miután két előző beszélgetés során a mai orvostudomány és fizika kérdéseit vették számba a romániai magyar tudósok, most hét nyelvész, Cs. Gyímesi Éva, Józan Nagy Mária, Máté Jakab, Péntek János, Paul Schweiger, Szabó Zoltán és Teiszler Pál a nyelvészet mai állapotáról folytatott minden dimenziójában érdekes beszélgetést a „Korunk Kerekasztal” kedves emblémája alatt. A beszélgetést Veress Zoltán, a lap szerkesztője vezette. A beszélgetés jellemző címe: „A humaniórák középpontjában: a nyelvészet”. A kerékasztal teljes egészében igazolja a címet és a szerkesztőnek azt a bevezető tételét, hogy „napjainkban több oldalról is fokozott érdeklődés nyilvánul meg a nyelvészet újabb eredményei iránt.” A nyelvészet sajátos helyzetét az jelöli ki a tudományok között, hogy kutatásáinak tárgya is, eszköze is a nyelv, azaz a nyelv önmagát elemzi és önmagát írja le, s már ez olyan körülmény, amely más tudományokat is érdekel. Másodsorban módszertani eredményeiért került a nyelvészet az érdeklődés homlokterébe, harmadsorban és döntően pedig azért, mert — hogy a sokszor megfogalmazott tényt Teiszler Pál szavaival idézzük — „a nyelv csak az emberre jellemző képesség és tevékenység, amely meghatározza az emberi társadalom egész életét”. A nyelv ilyen kizárólagos emberi jellegének és szerepének, valamint annak, hogy a nyelvi jel egyszerre akusztikai, lélektani és társadalmi, tehát többarcú jelenség, hogy a nyelv jelek zárt rendszere, messzemenő következményei vannak: a nyelvet a legkülönbözőbb társadalom- és természettudományok vizsgálják. A nyelvvizsgálat történetét áttekintve a kerekasztal résztvevői hangsúlyozzák az összehasonlító történeti módszer megszületésének korszakalkotó jelentőségét. (Csak érintjük, hogy a módszer először a finnugor nyelvek rokonságának kutatásában kezdett kialakulni, majd az indoeurópai nyelvek összehasonlító vizsgálatában kristályosodott ki]. Részletesebben szólnak az újgrammatikus iskola érdemeiről és válságáról, futólag a nyelvföldrajzi módszer és a neolingvisztika megszületéséről, hogy eljussanak Ferdinand de Saussure svájci tudós nagyhatású jelkoncepciójának méltatásáig. (Röviden: ő mondja ki, hogy a nyelv egymást kölcsönösen föltételező jelek rendszere, s elhatárolja egymástól a közös és egyéni nyelvhasználatot, a történelmi és leíró nyelv- tudományt: még korábban, Saussure előzményeként, Baudoin de Courtenay oroszlengyel filológus a hangok tanulmányozásában különválasztja az alaki és funkcionális szemléletet, s az alaki fonetika párjául létrehozza a funkcionális fonológiát, a hangok funkcionális vizsgálatát.) Főleg Saussure kutatásai nyomán alakult ki később az általános jeltudomány, a szemiotika, valamint a 30-as évekig a strukturalista irányzatok: a prágai nyelvészkor, a koppenhágai glosszematika, a genfi és New York-i nyelvészcsoport. A kutatások differenciálódásával és nyelvközpontúságával a nyelvtudomány egyrészt önállósult, másrészt — dialektikusán — egyre szorosabb kapcsolatba lép más tudományokkal, tehát nemcsak differenciálódik, hanem integrálódik is a lélektannal, filozófiával, információelmélettel, fizikával, orvostudománnyal, biológiával, kommunikációelmélettel, s persze a matematikával egyrészt az információtárolás, infor-
