Irodalmi Szemle, 1976
1976/8 - HAZAI TÜKÖR - IPOLY MENTE - Csáky Károly: Népi gyógyítás az Ipoly mentén
Csáky Károly népi gyógyítás az Ipoly mentén Az Ipoly menti magyarság néprajzi és nyelvi tekintetben az őseredtű palócság nyugati ágához tartozik. Hont vármegye monográfiájában a következőket olvashatjuk az itt élő népről: „Palócz voltára a hontl magyarság büszke és a hunoktól való eredetét nemzedékr'ól-nemzedékre örökségképpen hagyván, magát hunytyinak nevezi.’’ Tőzsér Árpád az Édesanyám rózsafája című népdalgyűjtemény bevezetőjében viszont így ír a palócokról: „...nekünk nem volt (és nincs] palóc öntudatunk”. Nem az a célunk most, hogy őseink palóc-öntudatát rekonstruáljuk, hogy valakitől származtassuk magunkat. Azt viszont leszögezhetjük, hogy sem mi, sem közvetlen elődeink nem tudatosítottuk palóc voltunkat, s eredetüket nem kutatták. De tény — s ebben Tőzsérnek és a Hont megyei monográfia szerzőinek is igazuk van —, hogy a palócság néprajza (sőt még az Ipoly menti palócok folklórja is) rendelkezik olyan sajátságos jegyekkel, amelyek megkülönböztetik e népcsoportot a magyarság többi népcsoportjától. Az Ipoly mente mindig is gazdag volt népszokásaiban és népi hiedelmeiben. A XIX. században maga Ipolyi Arnold is széles körű gyűjtést végzett ezen a vidéken, s az itt gyűjtött anyagból rengeteget felhasznált a Magyar mitológia megírásához. A honti nép azon ősi szokásait — melyeket más vidékeken a művelődés és a haladás vívmányai előbb feledésbe szorítottak — évszázadokon keresztül megőrizte. (Sajnos, az utódok elég mostohán kezelik az ősi hagyományt. Nincs, aki egy újabb gyűjtést végezne, tudományosan rendszerezné az Ipoly menti palócság hitvilágát. Ezen a téren bizony vannak még adósságaink!) A nyugati palócoknál a hiedelemvilág fontos része volt a népi kultúrának. Az egyszerű emberek hiedelemvilága erősen tükröződött a gyógyászatban is. A „házi gyógyászat” alkalmazásához hozzájárult az a tény is, hogy a vidék hosszú időn keresztül eléggé elszigetelt terület volt; a tudomány és a technika a többi területhez viszonyítva jóval később éreztette hatását. A népi gyógyászatot így még a XX. század közepén is alkalmazták az Ipoly mente több községében. Az ember hitvilágában ősidőktől fogva nagy szerepet kaptak a természeti elemek (levegő, föld, tűz, víz). Ipolyi Arnold a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „... a természetelem kultusz még sokáig fennmaradt, és máig számos előítélet és babonás szokásban fenn van.” A mai nép tudatában ugyan már nem él az elemek tisztelete, de néhány idősebb „gyógyászunk” még nemrég is alkalmazta — bár lehet, nem tudatosan — a különféle betegségek (szemverés, ijedtség, kelés) gyógyításakor. Inámban például (Buris Teréz — 80 éves — elbeszélése szerint) a tisztésfüvet tűz fölé tartották, hogy „kilis ne legyen a testen”. Kelenyében (Bodzsár Jánosné — 80 éves — mondta el) a dió és a szőlő héját tették izzó parázsra, s ezzel füstölték a tehén tőgyét gyulladás esetében. A honti palócság tiszteletben tartott néhány erdei forrást is. Bodzsár Jánosné beszélte el, hogy Kelenyéből, Ipolyfödémesről, Szécsénkéről, Ipolyhídvégről és Tesmagról (egymással szomszéd települések) még néhány éve Is Járt a nép egy Medvekút nevű erdei forráshoz. A forrás vize, melyben napkelte előtt kellett megmosakodni, különféle szembetegségek és végtagok betegségének gyógyítására volt alkalmas. A vizet akár haza is vihették, de nem tarthatták a „házban”, hanem a kertben kellett elásni, hogy megmaradjon „ereje”. Erről a kútról egyébként Ipolyi is említést tesz a „Magyar Mi- tolőgiá”-ban. A tüzet és a vizet együttesen más betegségek — főleg gyermekbetegségek — gyógyítására is felhasználták a hontiak. A nép hiedelme szerint a leggyakoribb gyermek- betegség a szemmelverés és az ijedtség volt.
