Irodalmi Szemle, 1976

1976/8 - HAZAI TÜKÖR - IPOLY MENTE - Turczel Lajos: Képek egy Ipoly menti község múltjából

agyagból készítettek. A kvádok ellen elérrt győzelmek után ez a tá] is a rómaiak fennhatósága alá tartozott.

A magyar lakosság a IX. és a X. század fordulóján, a honfoglalás éveiben jelenik meg ezen a vidéken. Anonymus híres krónikája arról is ír, hogy a magyar csapatok a Galga folyó mentén ereszkedtek le a Dunához, s az északi irányban való továbbhaladás előtt az Ipoly torkolatánál ütöttek tábort. Az olyan törzsnevet jelentő ősi magyar községnevek, mint Keszi (vagy Gyarmat, Kürt, Nyék, Kér, stb.] a XI. és a XII. században keletkeztek. Ekkor — a törzsközösség felbomlása után és a feudális viszonyok kialakulásának kezdetén — a község lakosságának törzsi eredetét fejezték ki az ilyen elnevezések.

Szalka község neve (Zalka-nak írva) a tatárjárás utáni időben, a XII. század második felének elején tűnik fel az oklevelekben. A szó eredeti jelentése ismeretlen, valószínűleg személynév lehetett. Az első fennmaradt oklevelet 1242-ben állították ki; ekkor IV. Béla király Szálkáról idegen eredetű iparos (vagy kereskedő) lakosokat, úgynevezett hospeseket telepített át Kiskeszibe, és a kiskeszi határban birtokkal ajándékozta meg a szalkaiakat. Ez az ajándékbirtok a mai Felsőhatár és Nagyvölgy elnevezésű határrészekből állott, melyek Szálkától 5—6 km távolságra, Kiskeszi községen és határán túl fekszenek.

A néphagyomány persze másként magyarázta a közel 1000 katasztrális holdat kitevő birtoknak Szálkához való kerülését. A helyi monda szerint, melyet a diákköri dolgozatomban följegyeztem, ez a birtok eredetileg egy magányos kiskeszi földesúrnőé volt, aki irtózatos étvágyáról volt nevezetes. Ogy mondták, hogy egyszer a nagyevő nő felajánlotta Kiskeszinek a birtokát, ha ellenszolgáltatásképpen haláláig eltartja őt a falu. A félős keszíek nem mertek belemenni az üzletbe, ezért a földesúrnő az élelmesebb szalkaiaknak tett ajánlatot, melyet azok el is fogadtak. A monda aztán azzal fejeződik be, hogy a falánk úrnő nem sok idő múlva holtra ette magát, mire a birtok minden megterhelés nélkül a szerencsés szalkaiakra szállt.

Szalka a tatárjárás és a török hódoltság közé eső háromszáz esztendőben messze környéken a legmódosabb községek közé tartozott. Az akkori viszonylagos jómódot a történészek a község által fizetett pénzadó és jobbágyi szolgáltatások alapján állapítják meg. A korszakra vonatkozó legfontosabb történelmi műben, Bakács István Hontvármegye Mohács előtt, (1971) című könyvében a szerző oklevelek alapján összehasonlítja hét Hont megyei községnek — Bajtának, Bernecének, Kemencének, Kövesd- nek, Lelédnek, Szalkának és Szetének — a gazdasági helyzetét, és megállapítja, hogy az egy jobbágyra eső pénzadó és természetbeni szolgáltatás Szálkán, s utána Szetén, Kemencén és Bernecén volt a legmagasabb. Az érdekesség kedvéért megjegyezzük, hogy Szálkán akkor egy egész jobbágytelek után évi 8 tojást, Bajtán és Leieden pedig 2-2 tojást kellett adni annak ellenére, hogy Szálkán az egy jobbágyra eső teleknagyság a hét község közül a legkisebb, Bajtán és Leléden pedig — ahol csupa egésztelkes jobbágy lakott — a legnagyobb volt.

Szalka és a mellette kiemelt községek (Szete, Kemence és Bernece) a jómódjukat nem kis mértékben annak köszönhették, hogy olyan fontos kereskedelmi utak vezettek rajtuk keresztül, melyek a bányáiról híres Selmecbányát a Dunával kötötték össze. Szálkát két ilyen, Egegnél egyesülő út is érintette; az egyik a Dunától Pásztó, Szete és Deménd irányában, a másik pedig Tölgyes, Vámosmikola, Visk, Gyerk és Tompa irányában haladt. XV. századi oklevélből tudjuk azt is, hogy Szálkát és Kéméndet is fontos út kötötte össze.

Szalka ezekben a századokban — és azután is, egészen 1918-ig — Hont vármegyéhez tartozott, melynek székehelye hosszú időn keresztül Kemence, rövidebb ideig Selmecbánya és Korpona, az újabb időkben pedig tartósan Ipolyság volt. A vármegye legszélsőbb helysége északon Bélabánya, délen Nagymaros, nyugaton Varsány, keleten pedig Zahara volt. A megye nagybirtokosai — köztük az esztergomi érsekség és az esztergomi káptalan — a jobbágyaikkal szemben vérbírósági joggal, az úgynevezett juss gladii-val voltak felruházva.

Oklevelek tanúsága szerint Szalka az 1260—70-es években az esztergomi káptalan birtoka volt. Egy 1247-ben kiállított oklevél viszont már arról tudósít, hogy a király „villa Zalká”-t más birtokért cserébe Benedek esztergomi érseknek adományozta. Az érsekség birtokjoga egészen a jobbágyság megszüntetéséig tartott.