Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - FIGYELŐ - Mészáros László: A mondatlan lét látnoka és énekese
f#1 <S> I figyelő A moridatlan lét látnoka és énekese tKulcsár Ferenc: Edennek neveztem — Madách, 1975) 1. Kucsár Ferenc már az Egyszemű éjszakába felvett verseiben meghúzta költészetének irányvonalait. A Hajnal című versében így mutatkozott be: „fiatal nap vagyok / a mindenség jön ellenem”. A mindenséggel szembeszálló fiatal erő mögött azonban még a bizonytalanság is megbújik: „Csak térdepel a napban — narancsszínű lucskos foglya az időnek, juttassatok neki a földből, hadd lombosodjon szép erőlködésében! Csaljátok meg őt az elérhető céllal. Rejtsétek furulyája hat lyukába a világrészeket, hadd érezze a közösségetI Hiszen nem tud élni!” (Segítsetek rajta) — Első kötetét, a Napkitöréseket tehát a sajátos hangvételre, esztétikai, formai kimunkáltságra bontható erő és a gondolatiságra, merész problémafelvetésre utaló erkölcsi orientáció jellemzi. Erre szolgáltatnak példát az alábbi sorok is: „Amit megtehetek megteszem Szemgolyómban a görög sziklája magától gurul fel a hegyre magától ereszkedik alá Amit megtehetek megteszem” (Kij elentő mondatok) A kötet ciklusai jellemzőek: Előre — magamhoz, A teljesség kísértete, A vers túloldalán-. Zalabai Zsigmond a következőképpen jellemezte a „fiatal nap” kitöréseit: „Erős lírai alkat: meztelen arc, födetlen mell, kitárulkozás, a világgal való farkasszemet nézés bátorsága, erkölcsi érzék, felelősségérzet, s mindezek tetejébe olyan stílus, amely lehetővé teszi a realitás látványának és a költői látomásnak a kettős mozgását”. (A vers túloldalán). 2. Kulcsár Ferenc új kötete bizonyos értelemben meglepetésként hat, mert a Napkitörésekkel ellentétben az álom, az érzelem, az intimitás az alapállása, alaphangulata. A költő befelé fordulását mintha még a gyakori kötött forma is hangsúlyozná. Mindezt persze túlságosan is egyszerű, mechanisztikus szemlélet lenne megtorpanásként, elbizonytalankodás- ként értékelni. Hiszen ha a kötetet Kulcsár költészetének folytonosságában vizsgáljuk — „a költő a folytonosság felkentje” — írja maga a költő (Irodalmi Szemle 1975/5) — akkor egészen más képet kapunk. Idézzük csak fel az Egyszemű éjszakában megadott konstellációt: a mindenséggel szemben álló fiatal költő előre látja ugyan sorsát, de még csak élni tanul, még segítségre, közösségre, kommunikációra van szüksége. „Kitöréseiben” pedig irányt szabott energiájának: „amit megtehetek megteszem”. Mindezek után szinte törvényszerű, hogy až új, nagy tettek előtt ismét önmagához fordult, hisz újból — magasabb szinten — tisztáznia kell helyzetét és viszonyát az űr végtelenjében. A változást a kötetek mottói érzékeltetik a legjobban. A Napkitörésekben fiatalsága jellegére utal: „A játékot szerettem, tehát engedetlen voltam. A költői semmiségekben a hasznos tudnivalóknál több örömöt leltem” (Peter Handke). Az Edennek neveztem sokatmondó ajánlással kezdődik: Anyámnak, Apámnak, Testvéremnek. Tehát: a mindenség végtelenje helyett a viszonyok, a mikrovilág végtelenje. A költő azonban újabb mottóval figyelmeztet, hogy nem mondott le a teljesség igényéről: „Egyetlen dologhoz ragaszkodom, az élethez, az élet áramlásának jogához, ami a szabadság” (Veres Péter). A kötet első ciklusát pedig egy Rimbaud-idézet nyitja: „A déli szél elém Idézte gyermekségem ...” A ciklus címe — A tékozló fiú dalaiból — is erre az idézetre rímel. Hogy mindez nem megtorpanás, hanem szándékos, törvényszerű visszapillantás, erőgyűjtés, az érzelmi bázis fel- térképezése, arról néhány későbbi vers
