Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - JEGYZETEK - -tl-: Közönségért — közösségért
közönségért — közösségért (Két seregszemle néhány észrevétel tükrében] Mire e sorok megjelennek, négy-öt hónap is eltelik már nemzetiségi kultúránk, műkedvelő mozgalmunk két jelentős eseményétől. Gyermekszínjátszóink és bábjátszóink első, valamint irodalmi színpadaink tizenkettedik országos seregszemléjétől. Napilapunk és hetilapjaink azóta mindkét rendezvénysorozatot érdemben méltatták, tárgyilagosan értékelték, s megtette ugyanezt a maga részéről e sorok írója is. Most csupán néhány olyan jelenségre szeretne emlékeztetni, amelyek iránt — a továbblépés érdekében — semmiképp sem lehetünk közömbösek. Annál inkább sem, mivel tömegvonzásukat tekintve, a közönség- és közösségnevelésben oroszlánrészt vállaló műkedvelő mozgalmunk három egymásra épülő, egymástól el nem különíthető bázisáról, a bábjátszásról, a gyermekszínjátszásról és az irodalmi színpadi (kisszínpadi) mozgalomról van szó. 1 Igencsak furcsállom, hogy sem gyermekszínjátszóink és bábjátszóink seregszemléjén, sem utána egyetlen szó sem esett gyermekirodalmunkról. Véleményem szerint természetes lett volna, ha e fölsorakozás a még gyerekcipőit koptató gyermekirodalmunknak s a még szintén gyerekcipőkben járó gyermekszínjátszó- és bábjátszó mozgalmunknak egyaránt ünnepévé válik. Mert így végig nem gondoltnak, foghíjasnak érzem mindkettőt. Végig nem gondoltnak azt a bábjátszó- és gyermekszínjátszó fesztivált, amely sem célkitűzéseiben, sem szakmai vitáiban-összegezéseiben nem érzi kötelességének, elkötelezettségének gyermekirodalmunk fejlődését, ösztönzését. Foghíjasnak azt az irodalmat, amelyik a jövő olvasóinak, legfiatalabb műkedvelőinknek nem siet azonnal a szolgálatára. Nem tudom mivel magyarázni ugyanis, hogy a dunaszerdahelyi színpadon és a paravánokon mindössze egyetlen hazai szerzőnk müve jelent meg, de azt sem, hogy íróink közül senkit sem láttam ott a seregszemlén. Még azokat sem, akik gyermekverseikkel és meséikkel több-kevesebb rendszerességgel e szemle résztvevőihez is szólnak. Sőt, a seregszemle idején a helybeli könyvesboltban dedikáló Tóth Elemér sem gyermekverseinek gyűjteményét ajánlotta olvasóinak (vagy: mondjuk, a járási népművelési központ előcsarnokában összesereglett gyerekeknek, ahol egyébként a szervezők forgalmas, vásárlással egybekötött gyermekkönyv-kiállítást rendeztek), hanem elbeszéléskötetét. Az írónak talán mentségül szolgálhat az, hogy a Csillagrózsa ekkor már esetleg nem volt kapható, de a szervezőknek semmiképpen sem, hogy Gál Sándort sem találtuk ott, bár gyermekversei épp azokban a napokban kerültek a könyvesboltokba. Hol maradt hát a seregszemléről hazai magyar irodalmunk, s hol maradtak az íróink? Az ember könnyen elsiklik a kérdés fölött, bár súlyát nem tagadhatja. Nem, mert a közösségi összetartást, a közös felelősség érzését és a közös felelősség vállalását kéri számon tőlünk. Mindenesetre Dunaszerdahelyen ismét csak azt éreztem, mint olyannyiszor már, hogy nem tudunk eléggé egymásról. Hogy nem figyelünk oda eléggé egymásra. Hogy ilyképp e két mozgalom is csak önmagában fejlődik, ameddig önmagában fejlődhet, s a gyermekirodalmunk is. Persze, jól ismerem a mozgalom szervezőinek és irányítóinak egyik jogos panaszát is, hogy nincs szlovákiai magyar írótól származó bábjátékunk, s a mesejátékainkat és ifjúsági darabjainkat is félkézen megszámolhatnánk. Mégis állítom: nekik kell igyekezniük, hogy legyen. Bár — amíg jctfyzc?
