Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zolczer János: A hosszúház élete
Pozsonyba is, meccsekre. Ha elmegyek az üzletbe, mindig hozok a gyerekeknek néhány szem cukorkát, csokit. Könyveket is vásárolunk, és előfizetői vagyunk az 0] Szónak. — Kocsmába nem járok — veszi át a szót Jóska. Az asszony minden nap hazahozza a sört, itthon iszom meg. Két gyerek van. Tele a sezlon alja játékokkal. Szóval mindenünk megvan, ami szükséges, ami fontos az élethez. — És mindemellett, mennyit sikerül félretenni? — Van olyan hónap, hogy ezerhétszáz koronát is beteszek a könyvecskére. De van, amikor kevsebbet. A beszélgetés közben Valika feketét főz, Jóska borral kínál, majd megmutatja a fényképezőgépét. Később a konyhából bemegyünk a szobába, ahol tévé, naftakályha van. Mindenütt kézimunkák, díszítések. Látni, hogy ügyes a háziasszony. A férj a szövetkezetben dolgozik, gépkezelő. Legkevesebb kétezerkétszáz korona minden hónapban odaad az asszonynak. Valika alkalomadtán eljár a gazdaságba, idénymunkásnak. „A két gyerek mellett csak ennyire futja az erőmből.” Persze, a közös udvarban baromfit, hízót nevel. A házépítéshez huszonkétezer koronát kaptak a szövetkezettől. Apró könytáruk van, gyakorlott újságolvasók, s jártasak a világ dolgaiban. Néhány fiatal családdal barátkoznak a faluban, összejárnak beszélgetni, szórakozni. És szinte öröm őket nézni-hallgatni, ahogy a HÄZ-ról beszélnek. A kútásástól a téglalerakásig minden mozdulatnak története van, amiken jókat nevetünk, ahogy egymást kiegészítve, viccelődve előadják. Ezt a fiatal házaspárt csak egy közfal választja el az előzőtől, mégis egészen másképp, más arccal,más tekintettel, más elvek szerint él: látja a holnapot, az életet. Egy közfal itt két külön világot választ el egymástól. A hosszúház pedig? — Ünjuk már nagyon, de azért, hogy néhány éven belül egy szebb lakásban, a miénkben élhessünk, még tűrnünk kell. Dehogy maradnánk mi itt, a „csinzsákra” várva. Felépítjük mi a magunkét... A ház emeletes lesz. Már megbeszélték milyen bútort vesznek bele, hogy a szőnyeg bordó lesz, a könyvszekrény balra, a heverő mellett fog állni. Tele vannak álmokkal, energiával, akarattal. Építőkedvvel. Nem féltem őket, hogy nem tudják megvalósítani ezeket az álmokat. 6. A hosszúházban az említtetteken kívül még egy öregasszony a fiával, egy fiatal házaspár, akik a H.-családhoz hasonlóan élnek, és Annus néni lakik, akit mostohafiai a „vöröskatona férj” halála után kisemmiztek, csendőrrel rakatták ki a lakásából, majd eladták a házát. — Aki a kezét emelni bírja, az nem marad ebben a házban — tartják a falusiak. És nem is alaptalanul. Nemcsak a hajdani cselédsors villan föl bennük, a nemtörődömség, a maradias, henyélő élet is ott motoszkál valahol. M. L. is a hosszúházban lakott még hét éve. Mindenről lemondott az építkezés kedvéért, hogy szabadulhasson innen. Negyvenéves lehet, jól emlékszik még a „cselédéletre”. Apró-cseprő gyerekként még ő is szolgált, a lábát a „masina” tetején melegítette. Ma már az új házban beszélgetünk naftakályha mellett. — Az első napokban majd megszédített a gondolat, hogy mindenre, ami a telken belül volt, azt mondhattam: enyém. Meg kellett szokni ezt is. Itt már nem volt arra idő, hogy „kiüljünk a fal alá”; elfoglaltak a házkörüli teendők: a magam gazdája lettem. Erre vágytam szurtos cselédkorom óta. — Nem vágyik vissza a hosszúházba? — Két házzal lakom csak arrébb, de azóta még nem jártam benne. A jóból a rosszba senki sem vágyik vissza. Erre rábólintok.
