Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Zolczer János: A hosszúház élete
lönbség akkor is megmaradt, amikor mindenki azonos minőségű búzalisztet vásárolt az üzletből és a kenyeret a helybeli pékkel süttette. A szeli gazdasszonyok megítélése szerint a különbség abból ered, hogy a komlősiak kenyere nem terülhetett szét a kemence alján, mert a tepsi, amiben sütötték, nem engedte. „Mi is megpróbáltuk tepsiben sütni a kenyeret — mondta az egyik gazdasszony — magas is lett, de a közepe nyers maradt.” A komlősiak szerint a különbség oka a tészta kidolgozásában keresendő. A szeliek lágyabbra, a komlősiak keményebbre dagasztották a tésztát. Eltérés mutatkozik a kenyér erjesztőanyagának az elkészítésében is. A szeliek a megkelt kenyértésztáből annyit hagytak meg kovásznak, amennyi a következő sütéshez kell. A felhasználás előtt vízben áztatták; újabban élesztőt, korábban korpát kevertek hozzá. A keverék leszűrt leve képezte az erjesztőanyagot, a „savanyókovászt”. A komlősiak is hasonlóképpen készítették a „kvas”-nak nevezett erjesztőt, egyszerre azonban egész évre valót. E mindennapok gyakorlatából vett néhány példa után még a nyilvános étkezési alkalmak közül emelek ki legalább egyet. Szeliben az őslakosok és a tótkomlósiak szomszédság, barátság, rokonság folytán egymás lakodalmán rendszeresen részt vesznek. A tótkomlósiak régi alföldi lakodalmi ételüket, a birkapörköltet máig elmaradhatatlanul készítik. A szeliek régi lakodalmi étrendje, amelyből ez hiányzott, a mindkét csoportot egyformán ért hatásokra teljesen megváltozott. Az új vonások a tótkomlósiak lakodalmában hasonlóan érvényesültek, birkapaprikásukat viszont a szeliek nem vették át. A tótkomlósiak Szeliben tartott lakodalmaiban az első években a vacsora vendégei mindannyian a maguk borát itták. Ha az italról a vendéglátó ház gondoskodott, akkor a vendégek fizették a saját fogyasztásukat. De akár hozhatta is italát ki-ki magával. Bár ez a szokás korántsem egyedülálló, Szeliben nem volt gyakorlatban, s a helybelieket kissé meghökkentette. Az egymásnál való vendégeskedés rendszerességét is mutatja, hogy a tótkomlósiak a vendéglátást hamarosan az italokra is kiterjesztették. A két népcsoport közel harminc éve él együtt, közöttük a mindennapi közvetlen érintkezésnek, amely magyarul folyik, nyelvi akadálya nincsen. Az emberi kapcsolatok a két népcsoport között kezdettől fogva jók. A kulturális integrációt ezúttal csak egyetlen területen vizsgáltam, s úgy vélem, hogy itt hasonló dolog történt, mint a hazatelepült bánsági bolgároknál, akik ma tollas dunyhát használnak, búbos kemencéjük van és oldalnyi szalonnákat tárolnak, holott bulgáriai környezetükben mindennek az ellenkezője a jellemző. A Szelibe települt tótkomlósiak táplálkozásában is megmaradtak azok a sajátosságok, amelyeket magukkal hoztak az őket korábban körülvevő táplálkozási nagytájból. Ezeket természetesen a mindennapi gyakorlatban tartották meg leginkább, amikor az egyes étkezési alkalmakon csak a családtagok vannak jelen. Atadásnak-átvételnek mind a szeliek, mind a komlósiak részéről inkább csak az alkalmi ételek, illetve étrend tekintetében lehetünk tanúi. Zolczer János a hosszúház élete í. A kisfiú átfut az úton, a szomszédba megy, zsíros kenyeret kér. Az anyja — egy fiatalasszony — az apró szobában kávézgat és cigarettázik a barátnőivel. Fizetést kapott az „ember”, hát „kirúgnak a hámból”. A férj ezalatt a faluban kóborol. Mari néni kiül a „fal alá”, rázza a fejét, kiköp. Neki senki sem mond semmit, de hatvanéves fejjel mindent erkölcstennek, paráznának lát. Annus néni a kacsát tömi, közben sír, s magában egyre azt mondogatja, hogy ezt
