Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Mózsi Ferenc: A szocializmus iskolája — nemzeteket összekötő híd
ban, számokkal még nem bizonyítható. S ebből adódik a következő kérdés: vajon hol és mikor veszik el a tanulóktól a kognitív-tartalom és az érzelmi-energetikai többlet termelte magasabb töltésű alkotóvágy? A bonyolult kérdést egy példával szemléltetném: a magyar tanítási nyelvű iskolákból a műszaki főiskolákra, egyetemekre jelentkezettekre relatív száma egyelőre még kisebb az országos átlagnál. Vallom viszont, hogy az utóbbi évtizedek fejlődése Dél-Szlovákiában ma már lényegében az országossal azonos anyagi (és kulturális?) körülményeket teremtett. Azonos a „start-helyzet”, nagyobbnak kell lennie — feltevésünk értelmében — a műveltség-többlet termelte törekvésnek, és az objektív társadalmi szükséglet is intenzívebb — az eredmények azonban egyelőre még váratnak magukra. Nem az némelyeknél, hanem a többségnél. Sokan keresték már az okokat, s magyarázták ezt szubjektív „tudati képződménnyel” vagy a „tudás alacsony társadalmi presztízsével", az „objektív viszonyok talaján kialakult értékrendszerrel” vagy „az öröklött művelődési hátrányokkal”. Voltak, akik kizárólagosan csak „nyelvi problémával” bizonygattak. Tudom, az okok sokaságából minden magyarázó serpenyőjébe jutna egy kevés, s maradna is még az általunk ismeretlen okokból... 3. A lényeg azonban úgy vélem ez: a tanítás fogalmát kell korszerűen értelmezni. Mert a tanítás eredménye a tanulás, azaz az a többé, a jobbá válás igénye. Ha az oktatás-nevelésnek ezt az egyetemes kérdését megoldjuk, realizálhatjuk majd teljesebben ezt az egyetemes kérdését, megoldjuk, realizálhatjuk majd teljesebben a nemzetiségi iskolák részünkre nem kisebb jelentőségű, avagy így is mondhatjuk: izgatóan érdekes egyedi problémát is. S ha a kérdést a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák elmúlt negyedszázadának fejlődésében vizsgáljuk, a megoldás csíráit már ma föllelhetjük és bizonyíthatjuk tanítványaink sikereivel és ennek megfelelően: egyes iskoláink növekvő vonzóerejével is. A végső és teljesebb választ a kommunista nevelés tudományosan kidolgozott rendszerében és ennek a nemzetiségi iskolákban történő valóra- váltásában találhatjuk meg, mely óra- és tanterveivel, tankönyveivel és elsősorban a pedagógusok hozzáértő tevékenységével, csírájában már ma jelen van legtöbb iskolánkban. Ennek ismeretében töretlenül hiszek a kétnyelvűségből és bikultúráltságból eredő többletben, ami egy bizonyos fokig jelenti és jelezheti szocialista hazánk nemzetiségi iskolái jövőjét és fejlődésének irányát is. De bízom — az utolsó sorban — az osztálynélküli társadalom építéséből eredő minden — ma még meglevő ellentétet és esetleges ellentmondást elsöprő — lendületben is. Mert csak az ilyen „lendület” teheti az embert igazán fiatallá. Vallom ugyanis: az igazi fiatalságot nem évekkel kell mérni. Annak idején, negyedszázaddal ezelőtt, mi nemcsak éveinkkel mérhetően voltunk fiatalok, hanem „az” oktatásügyet indító lendületünkkel. Ma is az teheti igazán fiatallá tanítványainkat, ha szükségét érzik a gyorsan változó valóság megismerésének, az új információk befogadásának, azaz ha műveltekké válnak a jogalom korszerű értelmezésében. S mivel Kelet-Közép-Európában a két nyelv ismerete, két kultúra ápolása és igénye csak politikai-gazdasági-kulturális előnyt jelenthet, a jövőben gyakrabban és igényesebben kell majd szólnunk a nemzetiségi iskolák bővített óratervéből eredő előnyökről (a pozitív transzfert felhasználandó és a nyelvi-kulturális-érzelmi interferenciákat nivelláló pedagógiai gyakorlatról). Mert míg a kapitalizmus oktatásügye a népek, nemzetek közé árkokat ásott, a szocializmus iskolája a barátság és az együttműködés hídjait építi.
