Irodalmi Szemle, 1976

1976/7 - Szeberényi Zoltán: A csehszlovákiai magyar irodalomkritika 25 éve

írói alkotás szüneteiben folyamodott ehhez a kulturális szempontból igen hasznos tevékenységhez. Ezért csak az első kettő tevékenységével foglalkozunk részletesebben.

Turczel Lajos [1917 —) fellépése pillanatától (1955) kezdve tudatos és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai tevékenységet fejt ki. Tudatossága kritikai elveinek rendszerezésében is megmutatkozik. Már jelentkezésének évében, kritikusi pályájának legelején összefoglalta és ars critica-szerűen kifejtette műbírálói elveit (Kritika és mű), s a legjobb magyar kritikusi hagyományok szelleméhez kapcsolódva körvonalazta a kritika feladatait: „... tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és olvasót.” Tevékenységét ehhez igyekezett igazítani mindvégig. A legintenzívebb bírálói tevékenységét 1955 és 1965 között fejtette ki. Ebben az időben — Fábry mellett — ő produkálta a legtöbbet a kritika terén. Nemcsak mennyiségi szempontból jelentékeny a munkássága, hanem az alaposság, a szakszerűség, az elméleti felkészültség terén is. Megvan benne a kritikus alapvető adottságaiak legtöbbje: a ráérző képesség, elemző- és asszociatív készség, szókimondás és közvetlenség, az esztétikai és társadalmi problémaérzékenység, a szocialista eszmeiség és a világnézeti szilárdság stb. Az ő munkásságára is jellemző, amit egyik írásában a kritikus küldetéseként jelöl meg: „A kritikus az író és olvasó nevelője, a közösség szócsöve, az irodalom (és a társadalom) jövőjének építője, egyenge- tője és az irodalom tekintélyének védője is.” (Kritikai utóhang, 1955).

Kritikai eljárásait gyakran vádolták didakticizmussal. Valóban sok benne a nevelői hajlandóság. Arról azonban, hogy ez nem alkati tulajdonság, hanem tudatos szerep- vállalás, ő maga tudósít: „...irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a meny- nyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritika felelt meg legjobban. Én tudatosan és átgondoltan ilyen kritikákat írtam ... s írásaim nagy részéért vállalom is a pedagóguskritikus nevet... Az utóbbi két-három évben... egyes műfaji területeken kialakulóban van már a minőségi kristályosodáshoz szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság. Ezzel a változással szükségszerűen együtt jár a kritika módszerének módosulása s mércéjének emelkedése is.” Ezt a koncepciót tükrözik kritikáinak gyűjteményei Is: írások mérlegen, 1958 és Írás és szolgálat, 1964. Az utóbbi kötet néhány tanulmányára már a „felemelt kritikusi mérce” jellemző.

Tevékenységének sokrétűségére jellemző, hogy a legtöbb kritikai műfajt alkalmazza. Jelentősek a műfaji fejlődésképei (Líránk helyzete és perspektívája; Drámaiírói utánpótlásunk; Költészetünk helyzete stb.] és plasztikus írói portréi (Egy költő útja stb.). Bírálataira az alapos műfaji vizsgálódás, az esztétikai és eszmei kritériumok következetes alkalmazása, az osztályszempontok szigorú megkövetelése, az ábrázolt embertípusok tüzetes elemzése a szocialista társadalom perspektívájának tükrében stb. jellemző. Nem egy alkalommal élesen bírálta a sematikus irodalomszemléletet, a dogmatikus torzításokat, de az elsők között mutatott rá 1957-ben a sematizmus gyakorlatának ellenhatásaként eluralkodó apolitizmus veszélyére: „A közösségi ügyektől való viszolygás mellett gyakran tanúi vagyunk annak is, hogy a fontos politikai problémák, társadalmi kérdések költői felvetéseit automatikusan demagógiának, frázishalmozásnak, jelszavas vagy vezércikkízű költészetnek tekintik.”

Csanda Sándor (1927 —] az ötvenes évek második felében kapcsolódott a kritikai életbe. Korábban főként irodalomtörténeti tanulmányokat folytatott. Az ő nevéhez fűződik a csehszlovákiai magyar irodalom történetének első felszabadulás utáni összefoglalása (Magyar írók Csehszlovákiában, 1953). Folyamatos, szinte hézagmentes kritikai tevékenységet a hatvanas évektől fejt ki. Csaknem minden jelentősebb műre vagy irodalmi jelenségre reagál. Kritikusi elveit nem foglalta össze, de írásaiban nyomon követhetők. A hosszú évekig tartó irodalomtörténeti kutatásai, filológiai iskolázottsága szemlélet és módszer szempontjából egyaránt befolyásolják kritikai tevékenységét. Minden bíráló jellegű munkájában fellelhetők az irodalomtörténeti ihletés nyomai. Az adatok bőséges felsorakoztatása, rendszerezése aránylag szűkszavú esztétikai ítéletek és megfigyelések kíséretében, melyek általában találóak, de indokolásban meglehetősen tartózkodók.

írásai arról tanúskodnak, hogy a szépirodalmi művek megítélésében az epika területén mozog a legbiztosabban. Igazi működési területe azonban az irodalomtörténet. Munkásságának legmaradandőbb értékeit ebben a tudományágban alkotta meg. Kiemel