Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Szeberényi Zoltán: A csehszlovákiai magyar irodalomkritika 25 éve
lamilyen módon részt vállalt az irodalom fejlesztésében. Különösen fontos szerepet töltött be az ötvenes évek elején a Csemadok KB kulturális-politikai havilapja: a Fáklya (1951—1956), amely egyéb feladatai mellett irodalmi életünk fejlődését is hatékonyan támogatta. Ezek a lapok és folyóiratok adtak otthont az első bíráló-ismertető jellegű írásoknak is. A harmadvirágzás kibontakozását követően — szükségszerű fázis- eltolódással — fokozatosan megteremtődött az irodalmi-kulturális események és jelenségek kritikai visszhangja. Még nem a szó eredeti jelentésében vett irodalomkritika, inkább különféle reagálások az irodalmi élet eseményeire, több-kevesebb sikerű reflexiók a megjelenő könyvekkel, évfordulókkal kapcsolatban. Jelentős kultúrpolitikai misz- sziót töltöttek be ezen a téren a régi gárda tagjai: Fábry Zoltán, Sas Andor, Egri Viktor és Szabó Béla. Ök teremtették meg irodalmi életünk alapjait. Az úttörés érdemén felül ők jelentették a kontinuitást, a hagyományok töretlenségét, a két háború közötti időszak örökségének megőrzését, továbbadását. Munkásságuk a haladó hagyományok átmentésében, a magyar és a világirodalom értékeinek terjesztésében, a szovjet, a szlovák és cseh irodalom közvetítésében, a kulturális kapcsolatok ápolásában, az évfordulók, megemlékezések írásában vált Igazán hasznossá. A tudományos és ismeretterjesztő irodalom sajátos ötvözetéből kialakult irodalmi cikket és irodalompublicisztikai esszét művelték, melynek a kibontakozó, sok visszahúzó erővel és fogyatékossággal küszködő szellemi életünkben tudatosító ereje és felbecsülhetetlen kultúrpolitikai jelentősége volt. A toll avatott művelői mellett hamarosan számos fiatal író és újságíró is hallatta hangját. Kezdeti lépéseikben azonban igen erősen érződött a tapasztalatlanság, a felkészületlenségre valló eszmei-esztétikai bizonytalanság, az irodalompolitikái elveket félrehalló oktalan türelmetlenség. Rájuk nézve van igazuk azoknak, akik szerint — a kevés kivételtől eltekintve — az ötvenes évek elejének irodalmi visszhangja — akárcsak maga az irodalom — magán viseli a sematizmus minden jellemzőjét. A fiatalok irodalmi reflexióiban fellelhető ugyan az okos meglátás, a társadalmi felelősségérzet, de az elvtelen lelkendezés és az oktalan támadó hajlam is. Műfajilag nehezen körülhatárolható írásaikat inkább a korabeli irodalmi éleit és kulturális légkör jellemzőiként, mintsem a csehszlovákiai magyar irodalomkritika előzményeiként tartjuk számon. Az irodalomkritika azonban, s nem kevésbé az irodalomtudomány többi ága: az irodalomtörténet és -elmélet fejlődése az irodaloménál lényegesen lassúbb volt. Kibontakozását több tényező gátolta. A legsúlyosabbnak ezek közül az irodalmi alkotások szórványos megjelenése és az irodalmi folyóirat hiánya látszott. Az igazi kritika létrejöttéhez előbb az irodalomnak kellett megszületnie, hiszen a kritikusi tevékenység nélkülözhetetlen alapja és szükségszerű feltétele a bírálható művek kellő száma. Ezek a feltételek — részben — 1954 körül teremtődtek meg. Sokat lendített az irodalmi és kritikai élet fejlődésén a Szlovák írószövetség keretében megalakuló Magyar Szekció. Ez az intézmény néhány év alatt a csehszlovákiai magyar irodalom legfontosabb szervező-irányító fóruma és alkotó műhelye lett. Az itt kialakuló termékeny kritikai légkör és tevékenység elsősorban az írók fejlődését segítette. A rendszeresen megtartott munkaértekezleteken megvitattak minden időszerű irodalmi-politikai problémát, értékelték az egyes műveket, az írói életpályák egy-egy szakaszát, egy-egy irodalmi korszakot stb. Az elhangzott beszámolókat követő vita során lehetővé vált az eszmei-politikai, esztétikai vélemények konfrontálása, az eltérő nézetek megvitatása. Ez a rugalmas vitafórum bizonyos mértékben kompenzálni tudta a hiányzó folyóiratot. Az elhangzott értékelések és viták sokáig irodalomkritikánk legfelsőbb fórumát, a szakszerű véleménycsere szinte egyetlen lehetőségét jelentették. Az olvasóközönség azonban — többnyire rövidítve — csupán a közzétett referátumokat olvashatta, így a viták tanulságai, termékenyítő hatása csak az írók és kritikusok körében érvényesült. Az időként föl-föllobbanó, a sajtó nyilvánossága előtt zajló irodalmi viták is az irodalmi élet és kritikai gondolkodás fejlődését, elvi-, eszmei kikristályosodását segítették. A legtöbbször nemzedéki színezettel kirobbanó viták az olvasóközönség aktív részvételével folytak. S középpontjukban többnyire az irodalom- és életszemlélet óhatatlanul bekövetkező változásai álltak, de más: elvi-esztétikai problémák is felmerültek, mint a hagyomány és újítás kérdése, a sematizmus és realizmus problémája stb. Ha nem is volt e vitáknak az irodalmi fejlődést lényegileg meghatározó jelentőségük,