Irodalmi Szemle, 1976
1976/7 - Dávid Teréz: Aranka III.
műhelyét. A szabó nem lakik itt... Magára gondoltam, Mária, hogy reggel bejön és előveszik. Felfeszltették a padlót, szétverték a kéményt... Szerencsére nem találtak meg semmit. Molnár úr visszatért. — Megbeszéltük az urammal, hogy ma szabadságot kap, Mária. Azt csinálhat az idejével, amit akar... A fiúkat is szélnek eresztettem... Nincs anyag. Egyébként is olyan szép az idő odakint. Maga úgyis szorgalmas. A férjem felmegy a hadügybe: ha szükségük van a javításra, adjanak hozzávalót... Menjen haza ... Hja, igaz, mit csinál Aranka? Már olyan régen láttam. Molnárné észrevétlenül egy cédulát dugott Mária kabátzsebébe: — Menjen a Rádai utca 3. alatti hentesüzletbe. „Van-e füstölt marhanyelv?” „Hacsak a saját nyelvem föl nem füstölöm...” Menjen, édesem, és vigyázzon... — Molnárné utolsó szavait már alig lehetett hallani, de Mária tudta, hogy a marhanyelv a jelszó, s annak kell átadnia a levelet, aki ilyen „szellemesen" válaszol a kérdésre. — Menjen, fiam, hétfőn pedig, mielőtt bejön, hívjon fel telefonon — tette még hozzá a főnöknő. Mária újra kint volt az utcán és nem tudta hamarjában, hogy miként viselkedjen. Még sosem volt ilyen helyzetben. Lehet, hogy figyelnek... Nem nézett körül. Biztos, határozott léptekkel nekivágott a napfényben fürdő Budapestnek. — Szóval ezzel is számolnom kell. Valaki feljelentett bennünket és most nekem félnem kell. Félek is, ez kétségtelen, elfognak, megkínoznak és én esetleg nem leszek elég erős... A szorítás, amit egy ideje érzett, még jobban fojtogatta. De ki lehetett az? Ki tud a fegyverekről. Molnár úr? Nem! Különös ember, komor, hallgatag. Keveset tartózkodik a műhelyben, a munkát a segédek végzik, a vezetést a felesége... Néha ugyan iszik Molnár úr ... Nem is csoda. Nem mindenki elszánt és bátor, viszont mindenkinek le kell vezetnie az indulatait valamilyen módon. Molnár úr nem szívleli a fennálló rendszert... Nem... Molnárról nem tételezhető fel galádság. Az is lehet, hogy tud mindenről, csak behunyja a szemét... Egész biztosan tud mindenről, különben nem szerezte volna meg Karcsinak a Forint utcában megürült házmesterlakást. Náluk dolgozott, de nem volt bútora. A házmesteri teendőkhöz pedig nem volt nagy kedve. Szerencsére kéznél volt Aranka ... Addig ápolta Stefi bácsi beteg feleségét, amíg meg nem ürült a Forint utcai házmesterlakás. Mária felhagyott a tépelődéssel. Ügy is hiába, ezt ő úgyse fogja megérteni. Ehhez — úgy látszik — még valóban fiatal. Igaza van Stefi bácsinak: az élet a véletlenek hosszú láncolata. És Arankának is igaza van. A forradalom komoly dolog. De neki is igaza van. Valakinek vállalni kell! Az életet is, a forradalmat is. Látszólag mindenkinek igaza van, mindenki tud mindent, de az emberek mégis folyton hibáznak, vétenek, sohasem csinálják azt, amihez értenek, s még ritkábban azt, amihez kedvük lenne... Ű is szívesebben ülne most Hernád parti szülővárosában egy íróasztal mögött és gépelné az X úrnak vagy Y cégnek szóló ügyvédi felszólításokat, amiként ezt két békés •'vig tette. Munka után Lacival sétálna, aki cukorkával szokta őt várni az iroda előtt... Mária ezen a nevezetes szombat délelőttön eszmélt rá arra, amint előtte már mások is, hogy saját életével az ember nem rendelkezik szabadon. Azután nekivágott a Ráday utcának. Ugyanezen a napon Aranka kissé korábban fogott neki a lépcsőház felmosásának. Megbeszélte Máriával, hogy amikor hazajön az irodából, úgy fél három és három között, megebédelnek és azután kimennek a Marcibányi térre, felsétálnak a Bimbó utcába vagy leülnek egy padra az Olasz fasorban. Lábuk alatt zörög a haraszt, a fákon még himbálózik néhány vörös-sárga levél. Messzire nem merészkednek, „nem olyan időket élünk”, de szombat délutánokon nyugodtan Pirosra bízhatják a házat, ő előszedi ilyenkor a foltozni való ruhadarabokat, a stoppolni való harisnyákat, mos, vasal, ahogy éppen jön, vagy ételkölteményeket alkot Karcsinak... Aranka és Mária ilyenkor elmehetnek, s mennek is... Keveset beszélnek, elmerülnek saját gondolataikban,
