Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Jelmez nélkül
találkozott először a szemem. Elvörösödve szoktam megsimogatni színtelen haját. Nagyon tetszett hiúságomnak az ő gyerekes, mélységes vonzódása. Próbáltam megfejteni, hogy mit szerethet annyira rajtam. Talán azt, hogy többet tudok, mint a többi parasztgyerek. Talán ezt... talán amazt. Talán. Csupa talán. Nem tudtam dűlőre jutni. A novella befejezését már természetesen Sújt Jancsi korai halálának megdöbbentő élménye alakította ki bennem, de itt részben közrejátszott egy másik jó pajtásnak, a „drusza” Tóth Lajosnak hasonló esete is. A haldokló Kozma Lajoskában a két pajtás vonásai keverednek: Ott feküdt Kozma Lajoska szederjes ajakkal, tizenkétéves, kiaszott, kicsi testével, a halálos ágyon. A láz rózsái eltűntek már arcáról, és kialvC gyertya módjára pislákolt benne az élet. Megismert. Olyan mosollyal köszöntött, hogy azt nem fogom elfelejteni soha. Megszorította a kezem. „Drusza!” — suttogta. Az édesanyja hangosan felzokogott az ágya mellett. Most vettem észre az édesapját is, aki az asztalnál ült, s arcát a kezébe temette. Nem bírtam tovább tartani magam. Szememet elöntötték a könnyek és zokogtam. Emelkedett egyet a teste. Beesett sötét szemei elvesztették fényüket és meghalt. Ott a halálos ágyánál jól kisírtam magam. Néha-néha valami nehéz fájdalom még most is rászáll a telkemre. Egy emlék. Kozma Lajoska emléke. A Lázadó című regénybe — melynek hőse egy tizenöt éves parasztgyerek: ifjú Papjános István — a hatodik osztályt követő szünidőben fogtam bele. Egy szuszra, egy nap alatt megírtam az első fejezetet, amellyel aztán vége is szakadt a merész tervnek. Azt a tényt, hogy az ihletőm Szabó Dezső leghíresebb regénye volt, nemcsak a fennmaradt töredék naturalista-expresszionista stílusa és messianisztikus parasztszemlélete bizonyítja, hanem egy olyan epizód is, amelyben „Az elsodort falu” valóságos szerpelőként lép a színre: Ifjabb Papjános István növekedett. Már az óvodába járt, ahová aggódó szeretettel kísérte el minden reggel az anyja. Ha szünetnap volt, az apja vitte ki a mezőre, és a kalásztermő rög végtelen szeretetét csöpög- tette a zsenge lélekbe. Mikor tizenkétéves volt a gyerek, az iskola esze, könyveket faló tudományéhes emberke, Papjános István kinyitotta a kopott öreg szekrényt, és komoly, szerető tekintettel vaskos könyvet adott a fia kezébe: „Ez legyen a szentírás számodra, fiam!” A fiú megnézte a könyvet. Ez volt ráírva: Az elsodort falu. Kiment az eresz alá és nekifogott az olvasásnak. Mennél többet olvasott, annál tá- gabbra nyílt a szeme. Mert csodálatosan igazat írt ez a sokat támadott könyv. Azt kiáltotta világgá, hogy pusztul a falu, pusztul a gyökér. A fiú elolvasta a könyvet és megértette az apját, akit az egész környéken csak istentagadó szabadkőművesnek hívtak. Pedig nem volt szabad- kőműves, és nem tagadta, csak vádolta az Istent. Vádolta az elsodort faluért, a barommá süllyedt parasztért és az egész fejetejére billent világért. A regénytöredék ifjú Papjános Istvánja — aki a nyolc elemi elvégzése után a gimnázium negyedik osztályába való felvételeire készül — tulajdonképpen én vagyok, abban a formában, ahogy a Kozma Lajoska emléké-ben szerepeltek. Ezt a valóságnak megfelelő, de regényesített családi környezetbe helyezett alakomat itt erősen idealizáltam, „titanizáltam”. Azt is mondhatnám, hogy mutatis mutandis amolyan fiók-Böjthe Jánosnak rajzoltam magam, aki majd a tanulmányai után hazatér a faluba.
