Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Dávid Teréz: Aranka — II.
Lídiát mindnyájan jól ismerték, de senki sem tételezte föl róla, hogy ő is beáll kegyencnőnek Karcsi háremébe. Magas, karcsú, elegáns, határozottan szép, fekete hajú nő volt és egyáltalán nem úgy festett, mint aki fiatal házmesteket tüntet ki kegyeivel. Ellenkezőleg, kifejezetten úgy, mint aki érdeklődési területének még a horizontjára is kizárólag csak öreg háziurakat enged. Úgynevezett magányos úrinő volt, az úrinőnek ama fajtájából, akik csak ritkán találhatók magányosan. ízlésesen berendezett garzonlakása volt, állítólag egy vagyonos zsidó jóvoltából, ami azonban nem zárta ki annak lehetőségét, hogy olykor magasrangú német katonatisztek kocsija várakozzon türelmesen a kapuja előtt. Arankáék becsengettek az ajtaján. Lídia személyesen ment ajtót nyitni, revűbe illő hálóköntösben, és személyesen érdeklődött az iránt, hogy a „hölgyek mit kívánnak?’’ Mialatt a nyitott előszobaajtóban a világ legelbájolóbb mosolyával várt a megnyilatkozásra, a nyitott ajtón át a „hölgyek” zavartalanul betekinthettek Lídia magánéletébe. Látható lett a piciny előszoba, a tükrös előszobafal, a széles háromszárnyú szobaajtó. Egyik szárnyát Lídia nyitva felejtette: a szobából a ház úrnőjének dekoltált ruhás fotográfiája lesett ki, amit még táncosnő korában csináltatott, és több volt rajta a hangulat, mint az öltözet. Két öblös, kényelmes, piros brokáthuzatú fotelt is láthattak. Az egyik karfáján Karcsi szénportól feketedő, kitérdelt nadrágja és rózsaszíncsíkos inge hevert (amelybe Piros vasalta belé a verejtékcseppeit), kordbársony zakója pedig az előszoba fogasán csüngött, felbőszítő otthonossággal. — Engem keresnek a hölgyek? — ismételte meg a kérdést Lídia. — Nem.. . azaz.. . tulajdonképpen már nem is keresünk senkit — nyögte ki a rózsaszínű inget bámulva Piros. — Azt hittük, hogy Karcsit, ég őrizz, valami szerencsétlenség érte, de látjuk, hála istennek, éppen ellenkezőleg, megcsinálta a szeren- cséjétl — De kérem ... — Hagyja csak, kisasszony, ne mentegetőzzék. Senkinek sem tartozik felelősséggel. Ne féljen, nem fogjuk Kohn úrnak megmondani. A Sturmobergruppenführer úrnak sem ... — Kérem én... A hebegő Lídia magára maradt. Pirost nem érdekelte a magyarázat. Otthogyta őt és rohant lefelé a lépcsőn. Aranka utána. Piros rohant, mint egy megszállott, de nem a házmesterlakásba, nem is a Dunának, még csak a pamlagon sem vetette magát végig, ahogyan természeténél fogva várható lett volna, hanem egyenesen a második emeletre szaladt fel, kettesével, hármasával vette a lépcsőfokokat, és Roedl őrnagyék ajtaján lihegve becsengetett. — Megtaláltam Karcsit, ha esetleg érdekelné... — sziszegte a sápadozó Katának. — Nem kell már a rendőrségre telefonálni, elég, ha átfárad a fekete kurvához, Ott fekszik az ágyában. Ha siet, megtalálhatja. Meg akarta keresni, hát én megkerestem — És ez a nagy kincs most elveszett. Nem is tudom, miként fogjuk pótolni... — Te csak ne gúnyolódj! Tudod te nagyon jól, hogy a Karcsi legfőbb erénye... — ... hogy nem zsidós az orra! — Eh, nem lehet teveled komolyan beszélni. De különben is, senkinek semmi köze hozzá. Szeretem és kész! Ha pedig nem jelentitek rögtön az eltűnését a főkapitányságon, akkor odatelefonál a méltóságos ... — No, várj csak, várj! Nem mondtunk mi semmit... Nem mondtuk mi, hogy nem megyünk... Hollósné, aki mint mindig, most is ott könyökölt a félemeleti ablakban és akihez, mint máskor, most is felhallatszott a házmesterlakásból minden szó, ami nyitott ablak mellett hangzott el, nem állhatta meg hozzászólás nélkül. — Mielőtt a főkapitányságra menne, Aranka, nézzen be előbb Lídiához. A vita egy percre elcsendesedett. Arankáék a nyitott ablak felé fordultak, ahonnan szózatként zengett Hollósné jóindulata. — Nézzék meg odaát... — ismételte meg az utcára siető Arankának Hollósné, miközben sokatmondóan mosolygott.
