Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - — kulcs —: Holmi

De a kis manókat is nagyon meghatotta a mese, pedig ők ott voltak, amikor mindez történt.

— Folytatod-e hát a munkámat? — kérdezte csendesen édesapám.

— Boldogan. Nagyon megszerettem a csillagokat és kisfiút. Elmondom mindenkinek — lelkendeztem.

— A titkokat nem szabad avatatlanoknak feltárnunk, különben elvesztik erejüket — magyarázta nagy komolyan.

— A mi titkunknak is van ilyen ereje? — kérdeztem rosszat sejtve.

— A mi titkunknak van a legnagyobb ereje, ez az erő tartja fent az égen a csillagokat, mint valami lámpadrót. Nehogy meggyöngítsd — intett —, mert akkor valami na- gyon-nagyon borzasztó történik.

— Ö! — csak ezt az egy hangocskát bírtam kinyögni, egészen összeroskadtam a hatalmas teher alatt.

— Én ezt nem bírom ki, nem bírom ki, hogy ne mondjam el senkinek — nyög- décseltem. — Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el — fogtam könyörgőre a szót.

— Hát — nézett össze édesapám a manókkal — a gyerekeknek elmondhatod.

Lett is erre akkora örömöm, amilyet még a manócskák sem láttak hosszú életük során. Azon nyomban fergeteges táncba kezdtem, amit talán még most is járnék, ha el nem botiok a hálóingem aljában. Nagyot estem, de nem maradtam sokáig a földön, mindjárt fölugortam.

— Köszönöm, édesapám, köszönöm, manócskák — mondtam udvariasan —, miben lehetek a segítségetekre?

— Ez már beszéd — bólogattak ők elégedetten, s úgy láttam, fölnéztek rám.

— Olajozd meg a tengelyeket — mondta édesapám, és griffmadár tollat és rózsa- olajas üvegcsét nyomott a kezembe.

Jól beolajoztam a tengelyeket, még jobban is mint kellett volna.

Édesapám is elkészült a munkájával, feltette a kereket a jól beolajozott tengelyre. Kész, mondta, s abban a pillanatban három szivárvány szárnyú pillangó jelent meg felettünk, aranyszálból font könnyű hámban. Az egyik manócska felugrott, elkapta a hám végét, s a Göncölszekér rúdjára kötötte. Huss! hallottam a következő pillanatban, de látni nem láttam semmit, hiába meregsztgettem a szememet, a Göncöl már ott is volt régi helyén az égen, mintha sohasem hiányzott volna onnan.

A manócskák összeszedegették a szerszámokat és belerakták az ébenfa ládikóba, aztán egyenként jóéjszakát köszöntek, s eltűntek ők is.

Kettesben maradtunk édesapámmal a körtefa alatt Hallgatva néztük a csillagokat és beszívtuk az illatot, ami a Göncölszekértől áradt, ahogy csendesen haladt útján, észak felé.