Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - A KÖLTÉSZET LEHETŐSÉGEI - Majakovszkij, V.: V. V. Hlebnyikov

Hlebnyikovhoz képest Balmont nyelve mennyire szánalmas, amikor megpróbál úgy összehozni egy verset, hogy csupán a ljubiti (szeretnil szót használja:

Szeressetek, szeressetek, szeressetek, szeressetek,

Őrülten szeressetek, szeressétek a szerelmet.

(Ljubitye, ljubitye, ljubitye, ljubitye,

Bezumno ljubitye, ljubitye ljubov.)

Puszta tautológia. Puszta szószegénység. S ezt ajánlja ő föl mint a szerelem kimerítő meghatározását. Hlebnyikov egyszer a ljub (szeret-) tő hat oldalnyi derivációt ajánlotta föl közlésre. Nem lehetett publikálni, mert a vidéki nyomdásznak nem volt hozzá elég „1” betűje.

Más. Szándékosan nem szólok arról a tömérdek történelmi eszmefuttatásról, amely Hlebnyikov műhelyéből kikerült, hiszen ezek alapja maga a költészet.

De mit mondjunk el Hlebnyikov életéről?

Szavai mindenki másnál pontosabban kifejezik ezt az életet:

Ma ismét kimegyek oda —

Az életbe, a vásárba, a piacra,

S éneksereget vezetek Magányos harcba a vásár zajával.

(Szivodnya sznova ja pojdu

Tuda — na zsizny, na torg, na rümok,

I vojszko pjeszen povedu Sz pripojem rünka v pojegyinok.)

Tizenkét éven át ismertem Hlebnyikovot. Gyakran fölruccant Moszkvába, s ilyenkor az utolsó napokat kivéve, naponta találkoztunk.

Hlebnyikov munkái mindig ámulatba ejtettek. Üres szobájában mindig halmokban hevertek a jegyzetfüzetek, papírlapok és papírfoszlányok, sűrű kézírásával tele. Ha történetesen nem készült éppen valami közös gyűjtemény, s ha ez vagy az ki nem emelt kézirathalmazából néhány közölhető oldalt, bizony sok munkája elkallódott volna. Hlebnyikov ugyanis, ha útra indult, párnahuzatát teletömte kéziratokkal, rajtuk aludt, és azonmód el is vesztette a párnáját.

Hlebnyikov sűrűn utazgatott. Sem útjainak okát, sem tartalmát senki még álmában sem tudhatta. Három esztendeje rengeteg huzavona árán elértem, hogy kiadjanak tőle egy jövedelmező kötetet. (Hlebnyikov átadott nekem egy meglehetősen vaskos nyaláb összevissza hányt kéziratos anyagot; Jakobson válogatta ki Prágában, aki egészen kiváló tanulmányt írt Hlebnyikovról.) Annak a napnak estéjén, amikor közöltük Hleb- nyíkovval, hogy az engedélyt megkapjuk, s meglesz a pénz is, összefutottam vele a Színháztéren. Apró bőrönd volt nála.

— Hová mész?

—Délre. Tavasz van! — mondta, és távozott.

Egy vasúti kocsi tetején utazott el. Két évig volt oda. Perzsiában együtt hátrált és támadott a hadseregünkkel, többször tífuszba esett, majd az utolsó télen hazajött, ezúttal egy epileptikusokat szállító kocsiban, kimerültén és rongyosan, egyszál kórházi ruhában.

Egyetlen sort sem hozott haza. Abból, amit ebben a korszakában írt, csupán egyetlen versét ismerem, azt, amely az éhségről szól, s egy krími újságban jelent meg, illetve két megdöbbentő kéziratos könyvét, a Ladomirt és a Karcolás az égent (Carapina po nyebu), ezeket korábban elküldte.

A Ladomirt fölajánlottuk az Állami Könyvkiadónak, de sohasem látott napvilágot. Vajon Hlebnyikov le tudta volna rombolni ezt a falat, ha fejjel nekirohan?