Irodalmi Szemle, 1976
1976/6 - Kovács Magda: Én, a csillagbognár
Vojtech Kondrót a fordító jegyzetei i Elegendő átlapozni Libor Knézek Idegen irodalom, szlovák nyelven című igen hasznos kiadványának kettős kötetét, amelyek az 1968-ig lefordított művek alapinformációit tartalmazzák, kiegészíteni a legfrissebb adatokkal, s többé-kevésbé pontos képet kapunk fordításokról, eligazodhatunk a fordítás problémáinak világában. Az így kapott képből kitűnik, hogy Szlovákiában a leggyakrabban kiadott, tehát a legismertebb (legnépszerűbb!) magyar prózaírók Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, Illés Béla, Szabó Pál, Veres Féter, Mesterházi Lajos, a legnépszerűbb költők pedig Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila és Madách Imre. Már a puszta tényekből is kiviláglik, hogy a szlovák köztudatban a klasszikus magyar irodalom van túlsúlyban ,a magyar irodalom egészének képviseletében övé a meghatározó szerep. És nemcsak az átlagos olvasó, hanem az irodalmár tudatában is — ha az nem éppen a magyar irodalom hivatalos kutatója. Ebből adódik a sajátságos helyzet — nagy ismeretlen maradt (és a közeljövőben talán az is marad) a kortárs magyar irodalom, amelyet, ha hellyel-közzel átültetünk is szlovákra, rendszertelenül, véletlenszerűen tesszük. Magáról a tárgyról szólva: főleg a költészet területén támadt valamiféle űr. A két háború közötti időszak nagy műfordítói, a nemrég elhunyt Valentin Beniak, valamint Ján Smrek, E. B. Lukáč (bár ő még ma is fordít, és sokat!) után nem akadt költő (akár a közép-, akár a fiatal nemzedékből), aki rendszeres műfordítói munkát végezne. És mindenekelőtt ezért, saját műfordítói munkásságommal, arra törekszem, hogy a kortárs magyar költészetről kialakuló képünk minél jobban megközelítse a valóságot — hogy a szlovák olvasó pontosan olyannak lássa (ismerje meg), amilyen. 2 Akarva, nem akarva, a fordított vers mindig a fordító „saját” verse. Legyen bár szó az eredetinek bármily pontos olvasásáról, az mindig individuális olvasás marad individuális hangsúllyal. (így — a magam módján — olvastam el Kassák Lajost, Weöres Sándort, Illyés Gyulát, e kölcsönösen is eltérő típusú és hozzám sem egyformán közel álló költőket. Ezáltal válik Kassákból „szlovák”, az „én” Kassákom, Weöresem, Illyésem. Másképp talán nem is lehet.) Néhány költeményt (néhány költeményüket) sikerült „megcsinálnom” úgy, hogy már szinte magyar—szlovák azonosságról beszélhetünk. Igaz: nem mindegyiket. De így van értelme. Éppen, mert nem mindig és nem minden sikerül. A műfordító nem tudja előre, melyik vállalkozása sikerül. Kockázat. A pénzérme a lekváros kalácsban — át kell harapni. Igen, ez az, ez mindent megvilágít: hogy a kalácsba többen harapnak bele, hogy bemaszatolják arcukat, hogy csupán egyvalaki harap az érmébe; és bizonyos az is; egyvalaki biztosan beleharap az érmébe, mert az valóban ott van! Ez az érme: a szépség igaza. 3 Miért fordítom éppen azokat a költőket, akiket fordítok? És e költőknek éppen azokat a verseit, amelyeket fordítok? Kétségtelenül nagy fontossága van a fordító személyes érdeklődésének a neki megfelelő költő kiválasztásában, aki őhozzá bármily módon, mondjuk poétikai felfogásával,
