Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.

— Ez igaz! — kapott a szón a lakók kórusa, és a főleg asszonyokból összeverődött gyülekezet Mocskos után Karcsi felett mondott ítéletet, „in contumatiam”. A tárgyalásnál sem az egyik, sem a másik vádlott nem volt Jelen. Karcsi az aranyművesek óvóhelyén lapult, Mocskos pedig a hasát süttette az aranyos napsugárral. Igaz, a vád, mint rendszerint, most is Aranka szegény fejére zúdult.

— Bizony, bizony... — mondogatták az asszonyok —, azelőtt minden nap volt meleg víz, a lépcsőház ragyogott a tisztaságtól, a szemetet pedig naponta összeszedték, nem úgy, mint mostanában — háromnaponként... És milyen udvariasan köszöngetett mindenkinek a régi házmester! Ha pedig valamelyik lakó nehéz csomagot cipelt, máris ugrott, kiragadta a kezéből: majd én, kezitcsőkolom, nagyságos, méltóságos ... Tessék csak rám bízni...

Aranka figyelt, hallgatott, rakosgatta az ócska papucsokat, csontokat, kacatokat, türelmesen összeszedegetett mindent amit Mocskos összehordott, míg végül mégiscsak felforrt a vére.

— Ejnye, no! — fakadt ki. — Ha egyszer olyan rendes ember volt az a zsidó, miért engedték elvinni?

Nagyságosék a meghökkenéstől egy pillanatig nem jutottak szóhoz, s a pincében halotti csend honolt volna, ha odakint a légelhárítők versenyt nem ugatnak egymással. Leghamarabb Antalné nyerte vissza a lélegzetét.

— Hiszen nem azért mondjuk, kedves... — kezdte békíteni a vicinét, és elnyújtott szavakkal hosszú történetbe kezdett, melynek tanulságát bárki könnyen levonhatta: amiért egy zsidó véletlenül jól végezte a dolgát, mégsem lehetett az egész csürhének megkegyelmezni. Ezt a többiek is jóváhagyták, sőt, némelyek újabb példákkal toldották meg, amiből az a különös igazság kerekedett ki, hogy nem a szemita házmestereket, csak a szemita háziurakat kellett volna elhurcolni.

Aranka befejezte a tisztogatást, megropogtatta hajladozásban kifáradt derekát és a fogai között mormogta. — A végén még kiderül, hogy kommunisták...

A lakók rémülten összenéztek, de közben szerencsére elcsendesedett odakint a csatazaj, feltárult a vasajtó és az asszonynép felszabadultan tódult ki rajta, magára hagyva a különösen beszédes, harapós kedvű Arankát.

Pedig Aranka pontosan tudta, hogy nincsen igaza. Egy házmester, mielőtt fontos posztját elfoglalja, mindenről információt szerez. Ehhez külön tehetsége van. Mert hogyan is nézne ki, hogy valaki császár legyen egy országban, és ne tudjon arról, hogy a népe milyen elveket vall. Ezzel ugyanis még nem kell ugyanazon elvek mellett hitet tennie. Elég csak hirdetnie, hogy a népével azonos véleményen van. így jönnek létre a boldog országok. Sokkal rosszabb viszont a helyzet ott, ahol a nép kényszerül azt vallani, amit a császár diktál. Ilyen csekélységnek tűnő különbözőségeken alapulnak a nagy történelmi fordulatok. De hogy is lehetne másképp? Hogy is festene az az uralkodó, aki a kérdésre, hogy ki fölött tartja jogarát, azt válaszolná: — Bizony, nem tudom, kérem, de majd megkérdezem a miniszterelnökömtől. Nos, hát ugyanilyen nevetséges helyzetbe kerülne az a házmester is, aki nem tudja, hogy kinek a háza elől söprögeti a szemetet. Aranka tudta, jól tudta ő, hogy csupa rendezett származású hazafinak nyitogatja esténként a kaput, akik még gondolatban sem helyeznek akadályt a sokat hirdetett „Üj Európa” kibontakozása elé. Minden bizonnyal Arankának Karcsitól megkínzott vicilelke reagált ily különös módon a rázúduló szemrehányások rajára. Hja, boldog emberek nem válnak forradalmárokká. Viszont a forradalmárok biztosítják a fejlődés menetét. Aranka boldogtalansága is különös dolgoknak volt az alapja. (Ami szintén bizonyítéka annak, hogy a Forint utcai házban „fejlődőképes” nép lakott.) Hollósné még aznap este fél kiló feketén vásárolt disznóhússal ajándékozta meg őt, Roedl őrnagyné pedig így szólt Katához: Intelligens nő ez az Aranka. Kár, hogy fiatal korában nem foglalkoztak vele.

Kata ezt azon melegiben széthordta a házban, és Karcsi népszerűségét komoly veszély kezdte fenyegetni. Ezek után úgy tűnt föl, hogy a Forint utcai birodalomban(!), a megértés válik úrrá. Immár nemcsak a császár ismerte a népét, a nép is ismerte császárát. Nyugodalmas napok következtek. Olyan idők, amikor — állítólag — nincs mit feljegyeznie a történelemnek. Mocskost éjszakára bezárták a kazánházba, hogy elejét vegyék további nagyhatalmi törekvéseinek, ás Aranka elmesélte az élettörténetét.