Irodalmi Szemle, 1976
1976/5 - Dávid Teréz: Aranka I.
Dávid Teréz Aranka Az ostromot Budán éltem át, onnan hoztam ezt a történetet. Az ágyúdörgést51 hangos napokat történelmi vagy hadászati szempontból megírták már és megírják még mások, nálam alaposabban, az én elbeszélésemhez mindez csak a háttere, dekóruma, színpadi díszlete egy hétköznapi történetnek. Csak messziről kíséri csatazaj, csak befelé hullnak a könnyek. Ha lehet a fájdalmakat szordinóval kimondani — én megpróbálom. 1 1944 június közepe táján új emberek költöztek az üres házmesterlakásba. Egy nő és egy férfi. A nő már túl lehetett a harmincon, a férfi még innen. Azt mondták, unokatestvérek. Lehet, hogy így volt igaz. Mindenesetre különös embernek látszottak, és semmiben sem emlékeztettek az addigi házmesterekre. Az asszony nem volt harcias természetű és sohasem veszekedett a cselédekkel, ha tíz után „szólalt meg” egy-egy poroló, s a fiatalember sem volt mellékállásban rendőr vagy kalauz. Délután négykor megállt a ház előtt egy bútorokkal megrakott teherkocsi, és este tízkor már ők szedték a kapupénzt. Azaz csak szedték volna. Ezekben az időkben nem sok kapupénzt fizettek sem Budán, sem Pesten. Gyorsvonatnyi pontossággal indultak minden este a pincébe, mihelyt vészes rikoltozással megszólaltak a szirénák: „Légiriadó ... légiriadó ... Budapest... Budapest!”. Egy ilyen óvohelyi estén ismerkedtünk meg Arankával. Hosszú, fekete kabátot viselt, melynek ujja eltakarta a kézfejét is, gombolása pedig a mellközépig ért. Nem tudni, hol szerezte, de hogy nem rá szabták, az bizonyos. Kendőjét lehúzta a homlokára, az arcát sem lehetett látni. Olyan volt így, mint egy jelmez, vagy mint egy figura Gorkij „menedékhelyéről”, s úgy is viselkedett. Magába roskadtan ült egy sötét sarokban és nem vett tudomást rólunk. Annál élénkebben foglalkozott velünk a házmester. Középtermetű szőke fiú volt, szemének kék színe, mint a tóparti nefelejcsek, a.haja pedig szőke, mint az érett búzaszár. Ha a nőt sötét tónusú orosz drámák hősnőjévé tenném, a fiúval csakis a napsugaras népszímflvek örök falurosszát játszatnám el. Betyáros, hetyke, helyrelegény volt. A lakók egy része rossz előérzettel figyelte a kuncogó cselédnépet és részvéttel gondolt Arankára. Mert így hívták az új házmesternét, noha ez a név éppúgy nem illett hozzá, mint a kabátja. Júliának kellett volna, hogy; kereszteljék, Erzsébetnek vagy Magdalénának. Magas homloka volt, a szeme szomorú és sötét. Ez a szem akkor is szomorú maradt, ha Aranka nevetett. Ahhoz sem férhetett semmi kétség, hogy Aranka bánatos tekintetében Karcsinak is része van. De Aranka sohasem panaszkodott. Reggelenként magára öltötte viseltes fekete pongyoláját —- kevés ennyire megkopott pongyolát láttam életemben — és seprűvel, törlőronggyal a kezében elindult a lépcsőházba. Nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki: a ház kedvence a szőke Karcsi lett. Csupán Mocskos volt más véleményen. De Mocskos csak kutya volt, és — nomen est omen — mocskos volt. De még mennyire! Hasáról, mint a pocsolyában hentergő malacról fürtökben lógott" a megszáradt sár, s a bolhák is úgy ellepték, mint az őszi falevelet a rozsda. Kínlódott is szegény eleget a bolhák miatt, mégsem hagyta magát