Irodalmi Szemle, 1976

1976/5 - Mikola Anikó: Az élősövény

Mikola Anikó

az élősövény

— Mama, hallod? Kérlek, nagyon kérlek, csak egy pillanatra gyere be, majd aztán befejezed. Valamit el akarok mondani, öt perc az egész, gyere már be.

— Elkésel fiam, negyed nyolc lesz. A tízóraidat a táskádba tettem.

— Igen, már megyek is, csak ezt el kell mondanom. Olyan különös az egész. Félek, hogy elfelejtem. Ülj le, tényleg csak öt perc, ugye, végighallgatod? Valakinek el kell mondanom az álmomat, mama, nem vihetem magammal, mert aztán kinek mondanám el?

— Várj, adok tiszta törülközőt. A másikba apád tegnap este beletörölte a lábát. A kávéd az asztalon van, kihűtöttem. Idd meg gyorsan, én addig leülök, ha annyira akarod. No, halljuk azt az álmot.

— Azt álmodtam, mama, figyelsz? Azt álmodtam, hogy házat építettem magamnak.

— Tudod te egyáltalán, miből van egy ház? Jól van, nem zavarlak, csak folytasd.

— Házat építettem magamnak ... fából, jószagú fenyődeszkákból. Még frissek voltak, még őrizték az erdő illatát.

— A friss deszka megvetemedik, fiam, azzal várni kell. Csak hogy tudd.

— Nem baj, mama, hunyd be a szemed és próbáld meg elképzelni a házamat. Ott áll a völgyben. Körülötte minden csupa zöld. .. kakukkfű, meg mindenféle illatos füvek teremnek ott. És van patak is, nagy lapulevelek nőnek a partján. Vannak fáim is, fenyő, meg vadkörtefa, és madarak jönnek lakni rájuk. Egész nap énekelnek és egész éjszaka, én meg ott ülök a házam előtt egy nagy fehér kövön és hallgatom őket.

— Az iskolát valahogy mindig kifelejted az álmaidból.

— Mama, kérlek... És a föld langyos és termékeny, amilyen csak egy álombéli föld lehet. Figyelsz? Amikor már eleget gyönyörködtem a táj szépségében, akkor úgy éreztem, kerítést kell építenem a házam és a kertem köré, hogy igazán az enyém legyen. Mert amíg nem határolunk körül valamit, addig nem mondhatjuk a magunkénak. Bementem az erdőbe és ágakat vágtam le a fákról. Vastagokat, mint a karom, és egyik végüket kihegyeztem. Nagy munka volt, mama, sokáig tartott.

— Akkor lennél ilyen szorgalmas, amikor a szobádat kell kitakarítanod!

— Mama.

— Nézz az órára is fiam.

— Mindjárt befejezem, csak ne szakíts félbe. Kérlek.

— Na folytasd.

— Aztán a karókat szépen bevertem egymás mellé a földbe. Nem is túl szorosan, csak úgy, fél lépésnyi távolságra egyiket a másiktól. Gondoltam, a hézagokat majd befonom fűzfavesszővel. Ne nevess, mama, nem lett elég a karó és már nem volt időm újakat faragni.

— Jellemző. Jól van, nem szóltam semmit.

— Amikor készen voltam, elindultam fűzfát keresni, de sehol a környéken nem találtam. Sokáig távol voltam, talán egy hétig is, s amikor visszaérkeztem, nem akartam hinni a szememnek. A kerítésem karói kirügyeztek. Igen, valóság volt, megtapogattam a rügyeket, duzzadtak és törékenyek voltak. A karók magukba szívták a föld nedveit és erejét, s ahogy múltak a hetek, a rügyek szétpattantak és kis, leveles ágacskák nőttek ki belőlük. Egyre hosszabbra nyúltak, már elérték egymást, aztán még hosszabbak lettek és összefonódtak. Életre kelt a kerítésem és nagyon gyönyörű volt. Igazán sajnálom, hogy csak álom... még nincs vége, mama, várj egy percet. Az emberek messze földről csodájára jártak a kerítésemnek. Csak álltak ott, nézték,