Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - HAGYOMÁNY - Knězek, Libor: Peter Jilemnický önmagáról és az alkotásról

élelmiszergyűjtést szervezett. Itt találkozott író és politikus barátaival, hogy megbeszéljék, mit kell tenniük a növekvő fasiszta veszély ellen. Innen utazott el Moszkvába is 1934 nyarán, hogy részt vegyen a szovjet írók kongresszusán, ebből a magányból segítette dr. Bedŕich Václaveket az „U-blok” című folyóirat körüli antifasiszta művészi front szervezésében. Ezért írhatta be távozásakor az iskolai krónikába, hogy „egy darab őszintén elképzelt munkát hagy maga után.”

A Bratislava melletti Jurban, amely az 1936-os évtől kezdve új otthona lett, hamarosan kis házat épített a szőlőhegyen. Az iskolában igazi baráti környezetet talált, közel volt Bratislava és sokkal intenzívebben részt vehetett a közéletben is. Oj könyvében művészi szándékainak szintézisét akarta megteremteni. Már Kostelecben foglalkoztatta őt a kérdés, hogy az ember milyen feltételek között érhetné el az emberi boldogság legnagyobb lehetséges mértékét. Szlovákiában és a Szovjetunió távoli területein szerzett tapasztalataiból született a szerző elbeszélésével szabadon összekapcsolt eseménysor, amelyet Iránytű címmel adott ki 1937-ben. Jilemnický hőseinek életsorsán mutatja be az emberi boldogság feltételeit, amelyeket elsősorban a szabadságban és az örömteli munkában, az érzelmi élet teljességében és az otthon átérzésében lát. A regényhez írt kísérőlevélben Jilemnický így beszél: „Erre a három oszlopra kezdtem felépíteni könyvem szerkezetét. Rájöttem, hogy el kell térnem a megszokott regényformától, amelyben a cselekményt személyekre szabják. A cselekmény hordozója — ahogy mondtam — éppen a gondolat.. . Mondják majd meg maguk az olvasók, vajon a boldogság kérdését velük egyetértésben oldottam-e meg.” (Panorama, 8. szám, 1937)

Az olvasók és a kritika egyetértéssel fogadták Jilemnický könyvét, úgy értékelték, mint a legérettebb művét és egyetértettek eszmei töltetével. A fasizmus sötét felhői azonban egyre közelebb értek. Eljött München, Szlovákiában a néppártiak kerültek hatalomra. Következtek a pogromok, a haladó emberek üldözései, a rablások. Peter Jilemnickýnek is hamarosan Csehországba kellett távoznia. Pofičii lakásán és a bu- dislavi iskolában találkozott barátaival, akik el-eljöttek utána. Innen írta leveleit Fraflo Králnak, akit a néppártiak — mint kommunistát — megfosztották tanítói állásától. És itt még a háború előestéjén is a jövőről gondolkodott: „Viszonyunk a szlovák néphez és Igazságos követeléseihez és vágyaihoz persze ma sem változott semmit. Ma jobban tudjuk, mint bármikor, mennyire szükséges a megkülönböztetés, az, hogy ne azonosítsunk. És az éppen kialakuló helyzetben fel tudjuk becsülni, hogy a szlovák nemzetnek valószínűleg végig kell járnia a maga kálváriáját, csalódását és talán a legkínosabb szenvedést is, ha arra kerülne sor, amire a nemzet összes »szószólói« olyan hamisan és képmutatóan esküsznek, hogy drágán megfizetett tapasztalatokkal, megtisztult értelemmel és szívvel fogadja el a velük való új sorskapcsolat építését. Persze, azzal a feltétellel, hogy tapasztalataink kedvező irányban változtattak meg bennünket is erre az elkövetkező időszakra, s hogy általában sok más alapvető dolog is megváltozik majd.” (Peter Jilemnický levele Jan Rackonak 1939. április 17-én).

A szlovák és cseh népnek sok szenvedést kellett elviselnie, míg Jilemnický szavai teljesültek és népeink a felszabadulás után új társadalmi feltételek között építhették a közös életet. Ekkor az író már túl volt a pardubicei, terezíni és litomeŕicei fasiszta bebörtönzésen, valamint a grieboi és dessaui büntetőtáborokban végzett gyötrő munkán. Sietett Szlovákiába, hogy folytassa a pedagógiai és irodalmi munkát, hogy új regényben örökítse meg az antifasiszta ellenállási harc sok ezer névtelen részvevőjének hősiességét. „Ne rója fel nekem senki, hogy könyvem nem hű fényképe annak, ami lejátszódott, hogy nem történelmien pontos ecsetelője az eseményeknek és az egyes emberek cselekedeteinek. Lehetséges, hogy elfeledkezem valakiről, aki az ellenállásban részt vett, vagy hogy munkáját nem emelem ki kellően. Ne érezze magát megsértve. Lehetséges, hogy a regényben olyan alakra lesz szükségem, amely a valóságban egyáltalán nem létezett: kénytelen leszek őt az irodalmi alkotás törvényei szerint kigondolni — s ezért már előre kérem, ne keressék őt önmaguk között. Elsősorban az a célom, hogy azokat az áramlatokat és erőket ecseteljem, amelyek végül az Önök legendás hírű ellenállási harcába torkolltak, és szeretném, ha ezt úgy sikerülne megírnom, hogy mindenki tudja, mit jelent Čierny Balog.”

Ezek a nyílt szavak, ambelyeket 1945-ben a szerző a Felső-Garam mentén fekvő Čierny Balog községi krónikájába írt, előrejelezték írói szándékát, amelyet végül 1947-