Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - HAGYOMÁNY - Pomogáts Béla: Major Istvántól István elvtársig

sltásokból és emlékezésekből, hanem a forradalmi harc elszánt katonája, az illegális munka kipróbált technikusa. „A legkisebb feladatnak is a legnagyobb erőfeszítéssel kell nekimenni — foglal állást egy vita során. — Lenin mondja, elvtársak, hogy az igazi bolsevikot a türelmetlenség, az éberség és a gyanakvás jellemzi, s hogy forradalmi makacssággal küzd minden talpalatnyi önállóságért. A konspiratív munkán olyan hidegvérűen és szakszerűen kell dolgozni, elvtársak, mint a gyalupad mellett, viszont semmilyen áldozattól sem szabad visszariadnunk, ha valamilyen célnak a helyességében megállapodtunk! (II. kötet 292. 1.)

A két emberi egyéniség, gondolkodás és politikai stílus különbsége látnivaló. Major István józan és közvetlen emberi egyénisége és István elvtárs kérlelhetetlen és gyanakvó személyisége két különböző emberi alkatot, és ezen túlmenően két egymástól eltérő mozgalmi stílust képvisel. Mert nem pusztán az emberi személyiség különbözősége az, ami a két egyéniséget: a történelmit és a regénybelit egymástól elválasztja. (Noha ez sem kevés, már csak annak az „életrajzi háttérnek” a következtében is, amely a két egyéniség mögött található: Major István falusi tanítóból lett a kommunista mozgalom harcosa, István elvtárs pedig agrárproletár fiúból először egy alföldi parasztszekta tagja, később munkás, forradalmár, illegális pártvezető.) Tehát nem csupán alkati, emberi különbségekről van szó. A két politikai-mozgalmi stílus lényeges eltérését a történelmi körülmények magyarázzák. Major István a polgári demokratikus Csehszlovákia legális kommunista pártjának egyik vezetője, egy valóságos népmozgalom irányítója és szónoka. István elvtárs pedig a horthysta ellenforradalmi rendszer nyomása alatt működő illegális kommunista mozgalomban tevékenykedik, a konspirá- ciós munka, a kérlelhetetlen küzdelem légkörében, egy szűkebb körű pártsejt élén, nem a tömegek között.

És ez a helyzet meghatározza politikai munkáját, emberi egyéniségét is. Arra már Lukács György klasszikus bírálata (Levél Németh Andorhoz Déry Tibor regényérőlj rámutatott, hogy A befejezetlen mondat írói szemléletét bizonyos szektariánizmus szövi át. A regény ugyanis azon túl, hogy a magyarországi kommunista mozgalom szektás időszakát (1934—35) ábrázolta, részben maga is azonosult a szektariánizmus bizonyos feltevéseivel és elgondolásaival. Déry Tibor túlságosan távolinak látta a szocialista társadalom perspektíváját, a mozgalom zárt csoportját ismerte csupán, szem elől tévesztette a népfrontpolitika lehetőségeit, noha ezek a lehetőségek a regény harmadik kötetének írása idején reális távlatot kínáltak a mozgalom számára. Erkölcsi elveinek túlzott aszkétizmusában, életélvezet és erkölcsiség merev szembeállításában, a politikai munka bizonyos fokú voluntarizmusában némileg szektariánus pozíciót foglalt el. „A regény erénye és nem hiánya — fejtette ki Lukács —, hogy a szektás korszakot szektásnak ábrázolja. Hiányosság csak ott van, hogy Déry — legalább tudatosan — nem tudja, hogy mint író, mint szemlélő maga is szektás; szellemileg nem áll felette a maga ábrázolta világnak. És éppen ennek következtében bizonyos pontokon az idealizálás egy fajtája jön létre: ami morálisan igaz, tudniillik a legjobbak határtalan áldozatkészsége, az jogosulatlanul átcsap szellemi térre; az a látszat keletkezik, mintha ez a magatartás lenne a proletár magatartás igazi ideálja.”

István elvtárs ábrázolásának természetét tehát végül is nem Major István egyénisége és politikai arculata szabta meg, hanem a magyarországi történelmi helyzet, az illegális kommunista mozgalom igen nehéz helyzete, és az, hogy az író akkor bensőleg azonosult a mozgalom szektariánus gondolkodásával és magatartásával. Major István alakja és sorsa csak néhány színt, néhány adalékot jelentett István elvtárs egyéniségének és viselkedésének írói megformálásában. (És bizonyára a szektariánus gondolkodás tükrében vált a nemeskosúti három halott százzá, a nyolc hónapi börtön kétéves várfogsággá.) A megfelelés mégis érdekes és tanulságos. Bizonyítja egyrészt, hogy Déry Tibor felfigyelt a Major-per eseményeire, s talán nem tudatosan, mégis regényépítő elemként használta fel a szlovákiai magyar forradalmár sorsát. És igazolja, hogy a valóságos események és emberi alakok milyen jelentős változáson mennek át egy öntörvényű regényvilág zárt keretei között. A tanulság tehát egyrészt Irodalom- és mozgalomtörténeti, másrészt esztétikai. Isván elvtárs nem azonos ugyan Major Istvánnal; a szlovákiai munkásmozgalom magyar hőse, a történelmi valóság és a regényvilág sajátos összefüggései értelmében, mégiscsak megjelent, ha jelzésekben és motívumokban is, egy klasszikus magyar regény lapjain.