Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - HAGYOMÁNY - Clementis, Vladimír: Nemeskosúttól Polomkáig
nagy sortűzvezénylő kardja, hogy a nemeskosúti templom mögött három halott maradjon utána. Major István, akinek jelképpé emelkedett a neve Szlovákiában, s akiről mind a magyar síkon, mind a szlovák Felső-Garam tájain balladákat és dalokat énekelnek a parasztok, Major István, aki a harc során és a fegyházban nőtt vezéralakjává a szlovákiai dolgozó népnek, úgy tért vissza a lipótvári fegyházból, hogy útján a munkások és a dolgozók százai köszöntötték, s azért tért vissza, hogy elfoglalja korábbi helyét a harcoló szlovákiai proletárok között. Azaz, hogy mégsem a korábbit, hiszen a hosszú 18 hónap alatt sok minden megváltozott, persze nem úgy, ahogyan a kommunizmus elleni irtóhadjárat kezdeményezői elképzelték, azok, akik ennek jegyében Major elvtársat is „nem hallhatóvá és nem láthatóvá” akarták varázsolni. Már a Major-per után megírtuk, hogy ha Jánošík csendőrfőhadnagy tudta volna, milyen visszhangot vált ki a hivatalosan beismert 14 csendőrlövés, talán le sem rántja a kardját, talán megakadályozza, hogy Major „lefeküdjön” előtte, s talán szigorúan utasítja a legényeit, hogy fegyvert semmilyen körülmények között sem szabad használniuk. Nem, ilyen visszhangra az urak nem számítottak. Nem számoltak azzal, hogy a lövésekre olyan válaszokat fognak kapni, amilyeneket kaptak. Nem számítottak rá, hogy: .......a vádlott nagy számú elvbaráttal és szervezettel dicsekedhet, akik és amelyek az első és másodfokú bíróságra küldött számos táviratban fejezték ki a vádlott iránti ragaszkodásukat és rokonszenvüket...”, ahogyan a pozsonyi legfelsőbb bíróság egyik döntésé vallja, míg máshol „a vádlott rendkívül nagyszámú elvbarátjára” hivatkozik. Arra sem számítottak, hogy a szlovák írók, akik Nemeskosútig minden politikai megnyilatkozástól tartózkodtak, ilyen energikus szavakkal rukkolnak majd elő: „A szlovák író és értelmiségi nem hallgathat, ha belegázolnak a lelkiismeretébe. A nemeskosúti lövések arra kényszerítenek, hogy rámutassunk, mi módon kívánják megoldani nálunk a szociális kérdéseket.” Arra sem számítottak, hogy Szlovákia területén „Major fölhívására” két hónapon belül 2700 új taggal gyarapodik a CSKP, s hogy a diószegi cukorrépaültetvények vidéke a szeptemberi választások alatt ilyen választ fog neki adni: Nemeskosút: A kommunista párt először indult: 350 szavazat és 11 mandátum;, a magyar keresztényszocialisták: 183 szavazat; az agrárpártiak: 44 szavazat. Hegyi (az a község, amelyből Major Nemeskosútra indult): a kommunisták 95, az agrárpártiak 39 szavazattal. Diószeg (a Zivnobanka-féle cukorgyár és Kufner székhelye): a kommunisták 1018 szavazattal és 17 mandátummal (azelőtt 15 mandátummal). És így tovább. így kezdődött „a kommunisták fenyegető mértékű gyarapodása” Szlovákiában, amely fölött a szeptemberi választások után Stefánek képviselő úr annyit siránkozott. Nem, a per semmi értelemben sem „sikerült” az uraknak. Csütörtököt mondtak a hazugságok, amelyek Major elvtárs személyes hitelét lettek volna hivatva lerontani, nem sikerült megállítani és elfojtani a szlovákiai dolgzók többségének növekvő s részben még homályos rokonszenvét a kommunizmus gondolata iránt. Major elfoglalja a helyét, s a szlovákiai forradalmi mozgalmat újabb, magasabb szinten látja viszont. Ügy tér vissza, hogy nemcsak a kommunista párttagság, hanem a szociáldemokrata és a pártok iránt közömbös munkások is üdvözlik. Ez az új hely,, amelyet Major a szlovákiai dolgozók harci soraiban elfoglal. Ez tehát az, ami változott. Major elvtárs azonban nem változott. 1931. július 10-én,. a pozsonyi kerületi bíróság ítélethozatala előtt azt mondta: „Fontos döntésnek nézek elébe, a szívem mégsem ver hevesebben. Ugyanolyan nyugodtan állok itt, amilyen nyugodtan álltam Kosúton, aktatáskámmal „fölfegyverezve”, a csendőrkordon előtt. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy az igazság a mi oldalunkon áll.” A szlovákiai dolgozó nép egységes frontja pedig, amelynek Major mutatta az utat, hogy csakis harccal biztosíthatja magának a megélhetést, és érheti el a célját, meg
