Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kövesdi János: Kommunistának nem születik az ember

— Bizony mozgalmas évek voltak azok. Lelesz már az első köztársaság idején is, hogy úgy mondjam, „rebelliskedő”, lázadozó falu volt. Ebben nem kis szerepet vállaltak az idősebb kommunisták, akik mindig fontosnak tartották az ifjúság nevelését, ébresztgetését. Igen jellemző példája a szegényebbek öntudatosodásának és a falu szociális rétegződésének, hogy két futballcsapata is volt a falunak. Az úri gyerekek csapatába az ún. falusi intelligencia képviselőinek csemetéi tartoztak, és volt csapata a proli- gyerekeknek is. A két csapat mögött két — szociálisan is — szembenálló szurkolótábor sorakozott fel. Az „intelligencia” csapatát, ahogyan némi iróniával akkor mondták, a jegyző úr irányította. Őket szabályos sportfelszereléssel látták el, nekünk azonban ilyen fényűzésre nem tellett. A futballcipőinket a már említett Gyula bácsi készítette bakancsfejből meg csizmaszárból, saját pénzén szerezve be a szükséges anyagot. így csatározott egymással a két tábor, nemcsak a csapatok küzdőterén, hanem a pálya szélén is. A két csapat jelkép volt, két, egymással szabályos harcot vívó fél, két különböző szociális érdek politikai képviselője.

Palágyi János elhallgat egy pillanatra. Maga elé néz, tekintete a messzeségbe réved. Számba veszi a múlt eseményeit, válogat közöttük. Vannak dolgok, főleg az apróbb, jelentéktelenebb mozzanatok, amelyek már kihulltak az emlékezet rostáján. Csak a jelentősebb, lényegesebb mozzanatokat nem homályosítja el az idő.

A folyó — mint a sík vidékek vizei általában — egykedvűen ballag délnyugat felé, hogy Abara alatt összeölelkezve a szilajabb természetű Laborccal, együtt ömöljenek a barna vizű Bodrogba. Itt, Nagykapos ős Lelesz között már megcsendesedik a Latorca. Szinte teljesen mozdulatlan a víztükör, csak itt-ott dobja magát a felszínre egy-egy hal, hogy nagyot csobbanva ismét alámerüljön. A túlsó parti rekettyésből élénk madárfüttyöt hallunk, közelünkben horgászbot suhog, majd egy villámgyors mozdulat és a szúros bajszú törpeharcsa már ott ficánkol a horgon, a víz fölött.

Palágyi János a vizet nézi. Dús fekete haja, melybe még csak itt-ott vegyült deres hajszál, meg-megcsillan a májusi napsütésben. A háborút közvetlenül megelőző évekről beszél, amikor Lelesz már Horthy-Magyarországhoz tartozott. Pártsejtjük még akkor sem züllött szét, és azután sem függesztette fel tevékenységét, amikor egy egészen más, az addiginál intolenránsabb államrendszerben kellett működnie. És ezzel voltaképpen egy eddig kellőképpen nem értékelt párttörténeti tényt rögzítünk, amelynek részletesebb megvizsgálása és elemzése a történetírásra vár. Arról van ugyanis szó, hogy a Nagykapos, Lelelsz, Királyhelmec, Csap térségében élt magyar kommunisták, minthogy 1938 után nem vehették fel a kapcsolatukat a Kommunisták Magyarországi Pártjával, mert a háborús Horthy-terror erre semmi módot nem adott, szervezetileg megmaradtak Csehszlovákia Kommunista Pártjának kötelékében, s a határon átszök- dösve tartották vele a rendszeres kapcsolatot és folytatták az illegális tevékenységet. Talán Palágyi Jánosnál is több adattal szolgálhatna e tekintetben Kobák Ferenc, aki a háború éveiben a csapi illegális pártsejt titkára volt.

— Említette — vizsgálgatom Palágyi János barázdált arcát —, hogy csak a háború után, 1948-ban lépett be a pártba. Miért?

Elgondolkodik, arcán és homlokán felhők árnyéka fut át.

— Nem könnyű felelni erre — pattan ki végül belőle. — Ami azt illeti, korábban is beléphettem volna a pártba, hisz mindig a kommunistákhoz tartozónak éreztem magam. Azt hiszem, bárki tanúsítaná, hogy úgy volt. Talán az apám vonakodó, szemér- meskedő természetéből volt bennem valami? Ki tudja? Később, a háború alatt pedig már végképp nem volt idő a belépéssel járó formaságokra, meg hát szervezeti lehetőség sem volt rá. De 1944 novemberében, alighogy a front átvonult, a szervezetünk azonnal rendezte a sorait. Negyvenöt után már időm is lett volna a belépéssel foglalkozni, akkor viszont egy másik, számomra teljesen érthetetlen akadályba ütköztem. Nőm azért említem, hogy felhánytorgassam a dolgot, hiszen a sebek már régen behegedtek, de ezt is átéltem, ez is hozzátartozik az életemhez: egy űrlapot tettek elém, amelyen aláírásommal kellett volna igazolnom, hogy áttérek a szlovák nemzetiségre. Igen megdöbbentett akkor a dolog. Miért térnék én át más nemzetiségre, akár a hitszegő egyik hitéről a másikra? Hiszen szlovákul nem is tudok rendesen. Hát cserélgetheti-e az ember a nemzetét, akár az ingét? Ügy jobb leszek? Jobb kommunista? Vagy csak úgy lehetek kommunista? Megráztam a fejem és azt mondtam: nem. Tulajdonképpen nem történt semmi: addig is kommunistának tartottam magam, és azután