Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Gál Sándor: Három vers
Szabó Béla Goriot apó, a szövetséges Egy ifjúkori barátom, aki szerette a könyvet, többször hangoztatta előttem, hogy minden könyvnek megvan a maga sorsa. Kijelentésén én már csak azért sem találtam semmi kivetnivalót, mert szeretem a könyvet és barátom állítása nem volt ellentétben szenvedélyes könyvszeretetemmel. Csak később, évek múlva, 1944-ben gondolkoztam el azon, amit mondott, amikor egy ragyogó, aranyszínű őszi napon a Gestapo Balzac Goriot apójának olvasása közben fogott el. Fogságom mindössze néhány óráig tartott, de úgy is a pokol kínjait éltem át... utána csodával határos módon megmenekültem. E néhány keserves órán át a kezemben tartottam Balzac olcsó, kicsiny sárga színű Goriotját és szorgalmasan olvastam... Emlékszem, lapozgattam is benne oly izgalommal, mint egy detektívregényben. Azért kell ezt különösképpen hangsúlyoznom, mert egy szót sem értettem a regényből, hisz a Gestapo hatalmában voltam és nemcsak mozdulataimat, de szemem rebbenését Is figyelték. Mégis szentigaz, hogy elmélyedtem a sárga könyvecskében és remegő izgalommal lapozgattam... Amikor kiszabadultam a Gestapo markának halálos szorításából és újra szabad levegőt szíttam, a könyv olvasását nem folytattam. A sárga kötésű olcsó Goriot gondjaim közepette valahol elkallódott, és bár azóta már megvettem a magyarul megjelent Balzac kiadást, bőrkötésben, sosem jutott eszembe, hogy a Goriot apót ebben a drága, jobb és szebb kiadásban elolvassam. Nem tudom magam sem az igazi okát, de ragaszkodtam az olcsó, sárga kiadáshoz. Olvasni csak ahhoz a régihez hasonló Goriot apót akartam, amely velem volt a nagy ínségben és amelynek betűit úgy olvastam, hogy nem is láttam őket. Ezek a betűk, lapok és az egész könyv úgy hallgatott, és úgy segített, mintha legjobb barátom volna. Évek óta azonban hiába kerestem ezt az olcsó Tolnai-kiadást, a rikító sárga könyvet. Végre egy napon, hónapokkal ezelőtt ráakadtam a vékony kétkötetes Goriot apómra, amely mindössze hat koronába került. Boldogan fizettem meg, hiszen könnyen lehet, hogy éppen ez a könyv, ez a példány volt kiszabadulásom tanúja. Forgattam, lapozgattam, majd gyöngéden simogattam széthulló lapjait, és úgy örültem neki, mint valaminek, ami nagyon kedves nekünk. A szívem kalapált, vert közben, nitroglicerint kellett szednem, hogy megnyugodjak és a Gestapósok hirtelen megelevenedett alakja elhomályosodjon előttem... Csak aztán kezdtem olvasni, először az előszót, utána a könyvet, magát Balzacot, akiről azóta sokkal többet tudok... és úgy él bennem, mint egy kedves, pótolhatatlan rokon, aki törődött velem, és mindig csak jóra tanított. Párizsi házában, amelyet múzeummá alakítottak át, láttam bronzba öntött kezét, egészen apró volt, mint egy női kéz, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy bírta a gazdája diktálta iramot. Száz és száz oldalt írt le és javított ki, újra meg újra, hogy egyre tökéletesítse alkotását, a nagy művet, a „Comédia Humaine”-t, amelyet 143 könyvből állónak tervezett és amelyből csak 91 készült el. Utána az apró kéz megszűnt működni, nem használt többé sem a fekete kávé, sem az író hatalmas képzelőereje, amely annyi embert, jellemet teremtett meg, hogy művét külön világnak lehetne nevezni: a szív megállt, s a bronzkéz bevonult a múzeumba. Kevés látogatóval találkoztam ott, de könyvei ma is fogynak. Én csak a Szajna-parti antikvár-bódékban láttam, amint fiatal és idősebb olvasók alkudoztak egy-egy könyvére. Köztük volt az Elveszett illúziók, Pons bácsi, Grandet Eugénia és persze Goriot apó.
