Irodalmi Szemle, 1976
1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában
Munkacsoportok — a munkatervről nem is beszélve — nem léteztek. Az embereket — mindenkit egyszerre — oda küldték, ahol a legégetőbb szükség volt rájuk, aztán csak akadályozták egymást, lődörögtek a földeken meg a faluban, acsarkodtak egymásra, rágalmazták egymást, kivonták magukat a munkából, a gazdák magánfuvarozást vállaltak, a szegények, akiknek nem volt lovuk, ujjal mutogattak rájuk, senki se boldogult a munkaegység kiszámításával, aztán meg minek is, amikor pénz úgysem volt, egyszóval, teljes zűrzavar. A jószágot nem tudták összpontosítani. A vezetőség körzeti összpontosítást javasolt, de mintha darázsfészekbe nyúlt volna. Az engedékeny szegénységnek nem voltak istállói, a nagygazdák közül meg ugyan ki engedné, hogy a pajtáját hizlaldává alakítsák át, hiszen a lelke mélyén bízott benne, hogy a szövetkezetnek befellegzik, miért kockáztassa hát a károsodást? A gyűléseken ezt az igazi okot harsány szózatokkal leplezték, rendes istállókat kell építeni, hangoztatták, nem mindenféle kutyaólakat, hiszen a szövetkezet nem egy vagy két évre alakul, hanem mindörökre. S mivel nem akadt senki, aki megmondta volna, hogy hús- és tejtermelésre azonnal szükség van, valamint kell a kereset is, hogy a szövetkezeti tagok lássák a szövetkezet életképességét, s hogy a városiaknak édes mindegy, rögtönzött csűrökben vagy téglaistállóban fejt tejet isznak-e, vártak, míg felépülnek az új istállók. Csak hosszas harc után sikerült a szarvasmarha-állomány egy részét huszonnégy helyen elhelyezni. S ezekben az istállókban figyelemre méltó biológiai folyamat ment végbe. Míg a fényes szőrű lovak, amelyek még nem kerültek közös istállóba, a gazdák büszkeségei, majd kitörték a jászolrácsot szilaj jókedvükben, míg a békésen kérődző, tiszta, gömbölyű farú háztáji tehenek a földön vonszolták jó meleg tőgyüket, és a tejen tartott disznók nem láttak a vastag szalonnájuktól, s enni is lusták voltak, a csupa trágya szövetkezeti tehenek bordái kimeredtek, akár a gereblye fogai, alig álltak a lábukon. Egyedül csak a derék Fogáč gondozott lelkiismeretesen tizenkét tehenet a papi istállóban, s bár szánalomból a legnyomorultabbakat vette magához, háromszor annyi tejet adtak, mint a többiek. Egész idő alatt senki sem kérdezte, hogy lehet az, hogy a szövetkezeti tehenek kevesebb tejet adnak, mint a kecskék, bár ugyanakkor a többi háziállat egészsége kifogástalan, így történhetett, hogy hét szövetkezeti tehén a borjazás után annyira siralmas állapotba került, olyan kiéhezett volt, hogy doronggal kellett alátámasztani, egyik sem bírt megállni a lábán a gyöngeségtől. A híres szervező mindezt közönyösen nézte. A keveréktakarmányt, a takarmánybükkönyt, a zabot, az árpát elvitte az ördög. A gép- és traktorállomásnak gépeket kellett volna szállítania a silózáshoz, de nem szállított, és valójában a faluban senki sem sürgette ezeket a gépeket. Amikor a kévekötőgépek megérkeztek, a keveréktakarmány, már a földön feküdt. A szövetkezeti tagok nézték a határt: — Hát, ugye ... ezt a keveréktakarmányt le kellene kaszálni. — Nem kaszálták le, nem volt kaszás, szeptemberig vártak a csodára. De Kmec és Vaüo, akik a fogukat csikorgatták akkora rendetlenség láttán, egy nap nekiálltak, és lekaszálták a kiszáradt, elértéktelenedett takarmányt. Még Vinco Leško osztozott velük a bajukban. Leško az aratásra szabadságot vett ki, és hazajött Ostra- vából, hogy megözvegyült édesanyjának egy kis munkaegységtöbbletet szerezzen. Járt a kévekötő aratógéppel, éjjel-nappal vágta, s amikor letelt a szabadsága, kérlelni kezdték: — Vinco, ne hagyj itt bennünket a nyomorúságban, maradj még egy kicsit! — Vinco pedig nem utazott el, hanem kaszált, s mivel kommunista volt, a bányában kétszeresen szigorú mértéket alkalmaztak rá: nem dolgoztál le elég műszakot, nem kapsz családi pótlékot. Öt gyereke volt. A családi pótlék nagy pénz volt számára. De a hosszú sor keresztre meg a tarlóra gondolt, amit maga mögött hagyott, és megbékélt az igazságtalansággal. Hébe-hóba idetévedt valaki a járásról, és úgy tett, mintha életében először látná, hogy nem végezték el a tarlóhántást. — Elvtársak, hogyhogy? — vonta fel a szemöldökét. S mivel a betakarításra sem volt ember, nemhogy a szántásra, a tagok az orruk alatt mormogták: — Szárazság van. — Csakugyan szárazság van — emelte fel a változatosság kedvéért az ujját a járási ember —, nem vitatom, de azért a tarlóhántást el lehet végezni. Természetesen
