Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Egri Viktor: Az első közlés

elmúlásban a fenséget. Anda Mihály halála pedig intés volt, hogy sohase rettentsen a halál, szembe tudjak nézni vele.

Ma azt is tudom, hogy nem annyira a könyvek, mint inkább ők értették meg velem, hogy az írásnak csak akkor van becse, ha a papírra vetett élmény, a felötlő gondolat felmutatja annak a földnek életét, amelynek porát lábam felveri. Töviről hegyire ismernem kell az általam becserkészett világot, a színeit és rejtelmeit, az embereit, s úgy kell barátkoznom velük, hogy gondjaik mellett meglássam mindazt, ami körülveszi őket, az erdők és mezők, a hegyek mítoszát, a füvek selymét, a gyümölcsök ízét, a tüskék szúrósságát, a kövek nyomasztó terhét, a vizek, patakok és csermelyek csobogását, ahogy a múlt mondáit mesélik. Azt kell írnom, amit látok, megélek és igaznak érzek. Igen, a lényeg mindenképpen az, hogy igaz legyen, amit kimondok, és ha nem fűti belső hit a mondandót, az olvasó, akihez szólnom kell, elfordul tőlem.

Igen, beszélnem kell itt a hitről, a földi valóságokhoz tapadó hitről, amely távol van minden idealista és irracionális eszménytől. Jakab Zsiga példaképe Ady volt, a pro- féciás költő, akinek hitét a tények fényessége és sötétsége sugallta, akinek világértésében tagadás és igenlés volt, proféciás erő.

Emlékszem, hogy Zsiga egy pihenőnkön az írástudó felelősségéről beszélt. Az ember esendő és gyönge, mondta fájdalmasan kurtára szabott életének mindenfajta papos, prédikációs hajlamtól oly távol álló hitével. Az élet tele van zavarral, ellentmondással, elfogult nézetekkel, s ha úgy érzed, hogy beszélned kell róluk, csak akkor tedd, ha a belső hang feltör benned és sugallja: próbáld meg okosan és józanul eloszlatni a zavarokat és elfogultságokat.

Pozsonyban élő bankfiú fivérem olykor vasárnap hazalátogatott. Egy alkalommal felfedezte a veranda asztalán hagyott füzetemet.

— Te írogatsz? — pillantott rám.

Visszatetszett, hogy olyan fitymáló szót használt.

— Szabad időmben írok néha — helyesbítettem.

— Megnézhetem?

— Nem érdemes időt pazarolni erre a füzetre. Csak tűzbe való zsengéket találsz bennük.

Pontosan azzal a szóval éltem, amellyel Zsiga jellemezte első kísérleteit. (Három évtizeddel később a londoni emigrációjából visszatért Forbáth Imrével találkoztam Prágában. Diskurzus közben ő is zsengéknek nevezte első verseit. Kezdődő költői pályáján csak afféle elengedhetetlen ujjgyakorlatoknak tekintette őket, és tűzbe kerültek mind.)

Frici okvetetlenkedésnek vette szavaimat.

— Azért megnézem, mennyire zsengék az írásaid.

Feszélyezett, hogy előttem kezd böngészni a füzetben. Bementem az ebédlőbe. Kisvártatva utánam jött.

— Ne szerénykedj, Viki. Ezek nem zsengék, ahogy te mondod. Szerintem van köztük több is, amely feltétlenül közölhető.

— Ne bolondozz! Se stílusban, se mondanivalóban nincs értékük.

— Már pedig sokkal gyengébb tárcákat közöl a Híradó. Unalmasak, tartalmatlanok. A tieidben van élet, mese is, megkapják az embert.

Frici makacskodott. Bízzam másokra annak megítélését, vajon a Híradó tárcarovatában közlésre kerülhetnek-e ezek a kis történetek.

— így hát neked is kijutott valami a családi örökségből — mondta aztán.

Célzás volt ez arra, hogy apánk fiatalabb korában verselt. Ügy tudom, hogy születésem idején, amikor felgyűltek anyagi gondjai, abbahagyta ezt a műkedvelői versfaragást, csak késő öregségében, túl a nyolcvanon érezte szükségét, hogy újra a tollhoz nyúljon és vezércikkízű traktátusokban elítélje a fasizmust. (A harmincas években a Pressburger Zeitung közölt belőlük néhányat.)

— Odaadod nekem ezt a füzetet? — kérdezte Frici.

— A tiéd, viheted — feleltem.