Irodalmi Szemle, 1976
1976/3 - Varga Imre: Három vers
Varga Imre Csongorok K or társaimnak S s Mi nem vagyunk kóborok, mi nem vándor cirkuszi nép, ki hol tornyot lát, észlel falvat, tanyát, települést, hajtja arrafelé gebéit; zörögnek kátyúkon, csontokon, eldobált fegyvereken, gödrökön át a cifra, pingált szekerek. Mi nem vagyunk kóborok, mi követtük a Múzsát — kitartóan, biztosan, poétái szusszal. Manók, ártó undokok? Voltak bizony! Aki bocskort húzott, vállára köpenyt borított, ostort fogott kezébe vagy srófolt hátába szárnyat, elérte-e? Nem, nem, visszamaradt. Lehullott. És tovább, gyalogosan a forró homokon. Csakhát a nagy akadály, a fő próbahely előbb vagy utóbb elérkezett. Lehajlott, teszem, az ég. Erdőt vetett ki magából a föld, lobbant zöld tűzzel, megvillant egy penge vagy bárd: folyók és tengerek; szakadék nyílott előttünk. A tudós, kalmár, fejedelem szólt: Csatlakozzatok! Hatalom, kincs és tudás vár, hagyjátok a Nőt, Euterpét, Kalliopét vagy kicsodát, gyertek velünk, jöjjetek fogható célok után! Elcsábultak sokan. A Múzsa fölizzott utoljára a távoli ég alján, és leégett. Ez volt az utolsó kép, ezután éjszaka, sötétség. S ha ők, a tőlünk elszakadtak, visszatértek: tébolyultan, koldusmód, ház és haza nélkül, hitték magukat becsapottnak: — Mi vagyunk a rászedettek, mi vagyunk. Akik követtük őt, kísértük a nőt, szivünkben hordozva lába-nyomát, tudásunk a majdani teljes egyesülés; a haza mibenniink; vagyonunk a küzdelem és keresés; ha jégcsapokkal fülünkön, ha vállig csörgő tűzzel, parázzsal koponyánkon — megyünk, elmaradoznak várak, piacok, akadémiák. éberálom „Bölcsebb az éjszaka mint a nappal.” Megtorpanva az ajtó küszöbén, visszanézek. Látom az ég kivilágított ablakát: párkányán Hüvelykpiciny lábát lógázva ül s valamit tart a kezében. Kettévágott vajkörte, most teszi álla alá, s ahol a magház, ráhelyezi az apró vonót. A földön miféle piros- ság? Kövér szirmú pipacs körül járnak az ősz hajú kiráíyok, kezükben mákgubójogar. Hulló falevélre írva a széltől teherbe esett Szűz története. A király valahány lehajol, fölemel egy-egy levélkét, s olvassa boldog rettenettel. Bent, szobám meny- nyezetén, mint jóskönyvekben a csillagképek: valóságos telefontárcsa az égi jelekből. Tárcsázok: ikrek — szűz — mérleg. Próbálkozom ismét: mutatóujjam a vízöntőt és halakat éri. Mihelyt a korong visszaperdül — olyképp, ahogy még érintetlenül állt —, látom odakint megriadnak az emberkék, a pipacs szirmai pedig föllobognak. Semmi jele, hogy értenék üzenetem. Foglalt: hallom a jelzést. Hüvelykpiciny — fejemet magasba emelve látom — sír-rí erősen. Becsukom az ajtómat, más örömök szólását hallom magamban. 2 Sötétedik odakint. Nyugváshoz édesül szíved, kioltod utolsó cigarettád. S hogy moccannál, anélkül Iassúdan vízmélyben súvadsz. Már bontogatja a folyékony közegből kicsiny ágait egy ecetfa. Térdedet melledhez szorítva vársz szemed fenekén, a nagy vizek talpa alatt; a sötétből zöld levélsor világol. Elborul ott-kint, s benned tágul a tér. Csontjaidat és lüktető szerveidet elönti fekete éj, befogja korom. S benned élni mozdul a göröngy, az indáján csüngő tök és babhfivelyek, a fény rájukcsorog, ragyognak zsályák, kerti virágok.
