Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)

Mikor megpillantottam, szürke munkaruhában, tűnődve álldogált, mintha a gépcsarnok padozatából szökött volna ki. Letelt a munkaidő, csakhamar ú] műszak kezdődött volna, s ő csak állt ott az olajos gépek, szürkére mázolt óriások között, mintha egy volna közülük. Csak a szeme élt, az a tág, szürke, acélfényű szempár, mely mintha áthatolt volna a gépek fémtestén. Sajnáltam, hogy megzavarom tűnődését. Kissé palástolt, halk bűntudattal nevén szólítottam. Fölriadt gondolataiból, s felém fordult.

— Igen, én vagyok.

Betértünk a műhelyvezető fülkéjébe. Alkonyi árnyak borították a gépcsarnok térségét, végignyaldosták a padlózatot s a fülke falait. Az olajos fémek elvesztették csillogásukat.

— Igen, itt élek Kassán, és itt dolgozom — mondta Mihály. — Azonfelül — írogatok. Többnyire novellákat, de most drámával próbálkozom. Nemrég közvetítették egy rádiójátékomat. Azt mondják, jő volt, de érzem, valami több kellene.

Éles fények lobbantak a gépcsarnokban. Erősebb lett az esztergapadok surrogása. A mennyezet alatt nehéz terheket lóbáló emelődaru dübörgött.

— Elkezdődött az új műszak — magyarázta Mihály és gyorsan átöltözött.

— Gyerünk, elmegyünk valami kávéházba.

A gépgyár kapuján túl azt mondta:

— Most egy valóban színpadra való drámát írok. Ha nem sikerül, továbbképzem magamat a szakmában.

Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett, s mielőtt fölszálltunk volna a villamosra, még egyszer felém fordult.

— Az írás nem könnyű dolog. Ennyi erőfeszítéssel régen mérnöki diplomát szerezhettem volna.

Vallomásában fáradtságot, egy kis keserűséget is éreztem. Az Írás bizony nem köny- nyű dolog, gondoltam magamban, mégis azt mondtam neki:

— Ne kösd elhatározásodat az éppen következő munka sikeréhez.

A villamosban olykor rápillantottam Mihály arcára. Egyre nagyobb talányt jelentett számomra. Mester a gépgyár kalapácsszerelő műhelyében, és drámát ír. Csak a kávéházban mertem megkérdezni.

— Hogy kerültél a gépgyárba?

— Idevaló vagyok. Kassai. A városban is, a gépgyárban is sok az ismerősöm. A rokonaim is itt élnek.

Mihályban nem volt semmi talányos. Élettörténete is nagyon egyszerű. Apja kocsimosó volt egy garázsban. Anyja takarítónő. Óvodába járatták, aztán beíratták az iskolába. Végül — kitanulta a gépszerelést. Most ott dolgozik a gépgyárban.

— Elvégeztem a gépipari iskolát is. Már felnőtt fejjel. Távúton.

— Hogyan jutott eszedbe, hogy írj?

Arca megelevenedett.

— Szerettem a meséket. Ha az utcabeli gyerekek elúnták a bújőcskát, vagy rabló- pandúrt, összeverődtünk a kapu alatt, leguggoltunk vagy a lépcsőre telepedtünk, és én meséltem nekik. Elmondtam azt, amit az idősebbektől hallottam, azt is, amit olvastam, néha csak azt, amit én magam találtam ki. Mikor legénysorba kerültem, valahogy nagyon elmagányosodtam. Beleszerettem egy lányba, persze, reménytelenül. Szüleim halála után pedig egyedül maradtam a lakásban. Egy szoba-konyha volt az egész, de üres, rettenetesen üres. Már nem volt kinek meséljek, legfeljebb magamnak. Egyszer elővettem a ceruzámat, és leírtam, ami eszembe jutott .Igaz, már nem mese volt.

— Nem mese volt — mondta még egyszer, és fáradtan elmosolyodott.

Ismertem Mihály néhány írását. Azt a rádiójátékot is végighallgattam. Megvan minden képessége ahhoz, hogy vigye valamire, gondoltam magamban. Igen, egy nap kilép a műhely homályából, odaáll az éles rivaldafénybe és az emberek felfigyelnek.

Ki ez? Kicsoda ez az ember?

író. Proletár!

Az idő erősen megszaladt, s már tudom, nem megyek ki Mihályhoz. Odahagyom a kis kávéházat; elérem a villamosmegállót, s már indulok is az R-rel jelzett gyorsjáratú kocsihoz. Akkor kiszáll belőle valaki, és csaknem föllök, annyira szórakozott vagy elgondolkodott.