Irodalmi Szemle, 1976

1976/3 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú (befejező rész)

— Az én helyzetemben?!

Megértettem. Asszony, akinek férfiak közt kell megállnia a helyét. És megállja, összeszorított foggal, de megállja. Tegnap este nyolcig maradt az üzemben és ma is nyolcig marad.

Az ember bizony nagyon ellentmondásos lény, s még ellentmondásosabb, ha asszony. Igaz, hogy amit leírtam, s tovább boncolgatni már nem akarok, az nem annyira az asszony, hanem az ember válsága, aki szerszámokat készít.

S.-t mindig becsültem. Emberi magatartása és intelligenciája rendkívüli értéket jelentett számomra — írta Emil a naplójegyzet hátsó oldalán. — Mégis csalódtam benne. Elment. Itthagyta a Vasművet. Máig se tudtam megállapítani, miért. Öt érte-e valami sérelem, avagy valami meggondolatlanságot követett-e el. Az utóbbit nem tételezem jel róla, de akár így történt, akár úgy, gyöngének bizonyult, akárcsak én, s még az én erőmet is gyengítette, mert távozása megfosztott egy valamikor értékesnek vélt kapcsolattól, és növelte magamra hagyottságomat.

— Nem értelek, Emil — mondtam a szoba tárulkozó csendjének, mintha Emil valóban jelen lett volna a kis asztali lámpa ernyőjén túl sűrűsödő homályban. — Aki ismerte őszinteségedet, nem hagyhatott magadra. A mi kapcsolatunk és barátságunk is erre épült, s bár több száz kilométer választott el bennüket, mégis mintha mindig egymás közelében lettünk volna. Hiszen te is azt cselekedted, amit S., csak nem egy megszokott munkahelyet hagytál oda, de többet. Az életet hagytad itt. És engem is. Akár S. téged, te is megfosztottál engem egy rendkívül értékes kapcsolattól. S bár férjével együtt búcsúvétel nélkül távoztak el, talán mégsem feledkeztek meg rólad, de te végképp elhagytál bennünket, őket is, engem is.

A szoba csendje és a homály szemrehányásaimra se válaszolt. Űjra belemélyedtem Emil soraiba, hátha kapok mégis valami választ nyugtalanító kérdéseimre.

A te acéllázadat és az ő divatját talán kár volt annyira szembeállítani egymással. Egy kicsit pongyola, tipikusan női kifejezéssel élt. Egyszerűen arról van szó, hogy egy vélt, vagy tényleges gazdasági és társadalmi szükséglet benyomult a köztudatba, kielégítése programmá vagy általános szokássá vált.

Valóban pongyola kifejezéssel élt, de te most sem voltál eléggé őszinte magadhoz. Neked nem volt soha acéllázad. Saját szavaidat kell rád olvasnom. A célszerű és értelmes emberi munkát kerested, vagyis a megnyugvást. Azt hittem, ismertelek, és most két évtized múlva is azon tűnődöm, mi volt akkori meghasonlásod oka.

A munka mindig célszerű és nagyon is emberi, de ha épp emberi, azaz társadalmi vonatkozásaitól eltekintünk, akkor mechanikus technológiai és termelési folyamattá zsugorodik. Ennek racionalizmusa és célszerűsége adhat ugyan megnyugvást, sok mindent elfelejtet az emberrel, de ugyanakkor lemond a tényleges társadalmi aktivitásról.

Azt hiszem S.-sel ez történt. És nemcsak vele. Én is bizonyos passzivitásra ítéltem magamat. A munka célszerűsége végső fokon nemcsak a termék létrehozásában jut kifejezésre. Minden termelési folyamatot a társadalmi-emberi totalitás szemszögéből kell felmérni, akkor célszerűsége meghaladja a közvetlen szükséglet kielégítését.Az emberi kapcsolatok, egyedek és társadalmi rétegek közti viszonyok létrehozója. Ezért valóban erkölcsteremtő és — élhetünk akár a régi megfogalmazással is — új embert megteremtő hatalmat tulajdoníthatunk neki. Am ez túlságosan általános megfogalmazás. A célokat konkrétabban kell meghatározni, csakhogy ezt soha meg se kíséreltem, legfeljebb elfogadtam bizonyos kitűzött célokat, s kárpótolt mindenért a munka mechanikus és technológiai célszerűsége. így hiába volt tudományos ismeretekre alapuló világnézetem, lemondtam a tényleges társadalmi aktivitásról. Nemhogy szélesebb környezetemre, de még Hanára se tudtam hatni. Még Hanára se.

Ne haragudj! Most nem tudok erről írni. Máskor — máskor talán majd bővebben.

A dátum szerint Emil ezeket a sorokat tíz nappal később fogalmazta, mint az előző naplórészlet utolsó lapjára írt följegyzéseit. Elfogott valami furcsa bizonytalanság érzete. Mi volt, mi volt tulajdonképpen akkori meghasonlásom oka, és egyáltalán meg- hasonlás volt-e? A körülmények kényszerítettek volna az építkezésre? Nem, nem