Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú

Együtt betonoztunk Emillel. A sacai barakktáborban telepedtünk meg. Egy fabarakk szobája lett átmeneti otthonunk. Zsúfolt, nagyon szűköcske otthon. Huszadmagunkkal éltünk benne, vagy inkább csak aludtunk, mert olyan kicsi volt, hogy csak álmaink fértek el mennyezete alatt. Tág, jövőt ostromlő életünk elözönlötte a síkságot. Az a szoba pedig annyi volt: két sor emeletes ágy, öt-öt egymás felett, jobbról is, balról is, föl egészen a deszkából ácsolt mennyezetig. De azoknak a falaknak és a padlónak is egészséges, friss gyantaszaga volt. A háromszárnyú nyitott ablakon át éjjel-nappal ugyancsak gyantaillatot lehelt be a szél, mert körös-körül is frissen ácsolt fabarakkok sorakoztak. Ez a jó tiszta illat volt a távoli hegyek ajándéka. Maga a tisztaság. És az égbolt fényeinek tisztasága is beáradt hozzánk. Nappal a nap fény- özöne. Éjszaka a hold és a csillagok sejtelmes, tiszta fénye. Maga az érintetlen égbolt áradt be hozzánk az ablakon. Nappal áttetszőén kék, tágas és hatalmas volt, mégis belefért látszólag szűk otthonunkba. Éjszaka fényekkel átszőtt sötétségével lopőzott be hozzánk, és álomba ringatott bennünket. Huszadmagunkkal háltunk ott az emeletes ágyakon és minden reggel huszadmagunkkal vonultunk ki a földgyalukkal fölszántott, fölhasogatott síkra. A fabarakkok minden szobájából húsz-húsz ember. Ötös csopor­túkba verődve két kezünkkel, ásószerű, de erősen hajlított lapáttal kevertük a be­tont, a kavicsot és a cementet. Volt úgy is, hogy talicskáztunk, ugyancsak kavicsot és cementet, a keverőkhöz vagy a már megkevert betont a házak alapjához. Volt úgy is, hogy naphosszat a deszkafalak közzé szorított betont egyengettük, hatalmas cövekkel, rúddal, vagy a puszta kezünkkel, olykor pedig súlyos köveket zuhintottunk a beton csámcsogó, nedves anyagába. És Emil — Emil mindig, mindenütt mellettem volt. Fölöttünk ott szárnyalt a nap és perzselte a feltúrt síkot, és meztelen mellünket, s mi erősek voltunk, mint az a nap. Olykor mintha ránk kiáltott volna a rettenetes és megmérhetetlen magasságból, mert elcsodálkozott furcsa nyüzsgésünkön: Hé! Hé! Mit csináltok? Szokatlan volt neki ez a rengeteg ember, az a sok kavics és földhányás, és a föld­be túrt mélységek is szokatlanok. Perzselte meztelen hátunkat. Megszárította víztől áztatott rongyainkat, meszes, habarcsos, sártól szennyezett kezeslábasunkat. Sárosak, porosak, szennyesek voltunk, de az a szenny volt a mi tisztaságunk. Nyüzsgésünk és mozdulatlanságunk, feszülő izmaink is, mintha megértették volna a nap kiáltását, visszakiáltottak neki: Hé! Hé! Várost építünk. Várost ezen a puszzta síkon. Ez a megálmodott, és ez a soha föl nem épült város is a mi tisztaságunk volt. » Emil ismét itt van mellettem. Felemeli a karját és a keleti égbolt felé mutat. A hangját is hallom: — Az ott Saca. Azok a falak. — És rövid szünet után ismét hallom a hangját: — Ez vagyok én. Mély, szomorú, hangtalan a hangja. Őszintén szólva nem értem. Szemem a jelzett irányba mered. A Vasmű kokszolókemencéjét látom. Hatalmas, szürke óriás. Mellén zománcosan csillogó, fehér és piros pitykék: egy fehér, egy piros, és megint fehér és megint piros. Együttvéve furcsa bohócköntösnek látszanak. A kokszolótorony azzal a roppant piros-fehér, tarka dísszel riogatja el az alacsonyan szálló repülőgépeket. A beton-monstrum a nagyidai határ szélén vetette meg a lábát. Erősen, mozdu­latlanul, mégis dühösen, mintha rá akarna gázolni a lapuló szerény barázdákra. A tarlóhántás szelíd, bársonyosan sima rögöket fordított ki a tavasztól őszig megüllepe- dett mező humuszából. A barázdák egyenes irányban törnek a bérházak tövében meg­lapuló szegényes falusi házak felé. A falu éppen olyan, mint húszegynéhány évvel ezelőtt, mégis más. Annyira más, hogy alig ismerek rá. Kicsi lett, összezsugorodott, egészében is, külöri-külön is minden egyes ház önmagába gubózott. Tudom, fizikiai lehetetlenség. Csak a nagyon öreg parasztok és parasztasszonyok roskadnak így önmagukba. A házak erősen megállnak beton alapjukon, s eszük ágába se jut meggörnyedni. Más valami történt. Az arányok változtak meg. Annak idején sehol a környéken nem akadt a templomtoronynál magasabb épület. Most a Vasmű monstrumainak és Saca két-, három- vagy több emeletes magasságba szökő épületeinek árnyékában a vado­natúj falusi házak is úgy eltörpülnek, hogy alig lehet őket észrevenni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom