Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Tóth László: Kortársunk: Othello

másolgatta le a korabeli velencei freskókról a kosztümöket, megvásárolta az egyes ruhadarabokat, s elmélyülten tanulmányozta az arabok ruházatát, mozdulatait, gesztusait is. Előadásának azonban, későbbi bevallása szerint, nem volt sikere. Az eset tanulságos, mert a külsődleges eszközök és a Shakespeare-drá- mák szelleme belső tere közti lényegi ellentmondásra figyelmeztet. A puszta mesemondás és mesehallgatás helyett természetes emberi indulatok, tiszta érzelmek és érvényes erkölcsi tanulságok dialektikus egységbe való szervezése a feladatunk. Beke Sándor ebben van nagy segítségünkre.

Kapóra jön egy most olvasott monográfia: Adrej Wajda az ellentétes képi és érzelmi elemek kontrasztjára építve tervezi meg filmjei világát. A Magyar Területi Színház rendezőjének munka- módszerét — természetesen a színházművészet lormanyelvén fogalmazva — sokban hasonlatosnak találom a lengyel filmrendezőéhez. Mozdulatról mozdulatra, hangsúlyról hangsúlyra, képről képre, jelenetről jelenetre építkezve jó érzékkel kerüli el az eddigi Othello-értelmezések leggyakoribb buktatóit: sorra letépi a darabra ragasztott címkéket. Othelloja így több lesz, mint csupán a „féltékenység tragédiája”, több, mint csupán a „megrendült bizalom tragédiája”, s mégcsak nem is a „kisebbségi közérzet pszichológiája” a lényeges benne. A Shakespeare- darabokban, mint azt több irodalomesztéta és színházkritikus is kimutatta már, a reális történettel szemben egy metaforikus történet kap hangsúlyosabb szerepet. E metaforikus történet felől szemlélve az Othellot, nem a drámai egységből következik az egyes ember (Bra- bantio, Othello, Cassio, Jago, Rodrigo, Desdemona, Emília és Bianca) tragédiája, hanem a drámai egység épül erre. Ily módon válik másodlagossá a konkrét környezet (a XIII. század végi Velence és Ciprus], s ily módon válik önmagában is környezet- és atmoszféra-teremtő- vé a drámahősök egyénisége, lelkivilága; ily módon válik a játék mélységesen emberközpontúvá.

Van a darabban egy döntő súlyú jelenet: Desdemona elveszti az Othellotól kapott jegykendőjét. Ami eddig csak jelzés, készülődés, árnyalás volt, e jelenettől kezdve egész teljességében (horizontálisan és vertikálisan is) kibomlik.

Egyszerű véletlenről van szó, de — miként a népmesékben Is egy-egy véletlen

— meghatározza és szükségszerűvé teszi a teljes konfliktust. Főszereplővé egy holt tárgy, egy jegykendő lép elő, szinte megelevenedik, antropomorf elemekkel töltődik meg, mely mozgatni képes a dráma hőseit, és motiválni sorsuk alakulását. Beke nem véletlenül húzza alá műsorfüzetbeli rendezői jelentében ezt a jelenetet: a darab metaforikus története kap benne hangsúlyt; a szüzsé a háttérbe vonul, a tempó és a ritmus válik rendező elvvé.

Egy szabványos színikritikában a rendező munkáján kívül most értékelnem kellene a produkció többi társszerzőjének teljesítményét is. De egy felfogásában sem szokványos, ritkaságszámba menően egységes előadásról lévén szó, nem tartom szükségesnek a részletesebb elemzést. Maradok tehát az egységen belüli teljesítmények lényegének jelzésénél. Ezért csak ennyit: az Othello komáromi előadásának díszletei (Kopócs Tibor és Platzner Tibor munkája; egyébként a legjobb értelemben tart rokonságot a Rómeó és Júlia díszleteivel), zenéje (Milan Dubovský munkája), jelmezei (Gabriela Krajčovičová munkája) és koreográfiája (Quittner János munkája) a darab metaforikus történetét hangsúlyozták, de annak szolgálatában áll a népes szereplőgárda is. Alakításával színészi pályafutásának jelentős állomásához érkezett Dráfi Mátyás (Othello), Holocsy István (Jago) és Kucman Eta (Desdemona). Olvastam valahol Laurence Oliviernek egy Othello-alakításáról: a darab végén letépte nyakából a keresztet, elhajította, s vele együtt a megutált civilizációt is, és vademberré változott át. Dráfi Mátyás Othellója más típusú hős volt. Egyetlen pillanatig sem vallotta a világ értelmetlenségét: mindvégig embernek tudott maradni; igaz emberként halt meg, túlmagasodva ezzel minden ármányon, fondorlaton és emberi gyengeségen. A világot halálával sem vetette el, csupán ítélkezett fölötte. A Jago-értelmezések leggyakoribb egyezése: Jago — az intrikus. De Jago több vagy kevesebb ennél, semmiképpen sem csak az. Intrikál nem az intrika kedvéért valók, s nem célként funkcionálnak. Holocsy István felfogásában az intrika csak eszköz Jago kezében, cselszövései a kisember erőlködései, tragédiája a kisem-