Irodalmi Szemle, 1976

1976/2 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről (Befejező rész)

Koncsol László Tizenkét hónap tíz könyvéről II.

Dávid Teréz könyvének, a Látomásoknak, sok témája egyezik Zs. Nagy Lajos hasonló zsánerű könyvének témáival, de azt kell mondanunk, hogy a különbség a kettő között lényeges, mert minőségi. j

Rögtön a könyv címe, a Látomások. Olvassa az ember az eszmefuttatást, amely a könyvnek is címet adott, s szomorúan látja, hogy rászedték, mert a látványos és nagy igényű cím mögött csupán játékos képzetek szerénykednek. Ha ugyanis egy-egy fogalom (mint századforduló, életszínvonal, generációváltás, dühöngő ifjúság, elldege- nülés) a szavak elsődleges jelentése szerint hív elő valamely képet a képzeletünkben, az nem látomás, hanem képzet, primitív, gyermeki vagy játékos, aszerint, kinek az agyában és milyen helyzetben született. Ha például Dávid Teréz a nemzedékváltást kedvesen egy jelmezes díszőrségváltás jelenetsorában képzeli el, az elsődleges, primitív, a gyermeki gondolkodásra jellemző agytevékenység eredménye, játékos képzet- társításra épülő „szemléletes tudattartalom”, ahogyan a lélektan fogalmaz, és annyira gyermeki, hogy már szép is; ám mihelyt az írónő elhagyja ezt a képi birodalmat, hogy elmerüljön a „dühöngő ifjúság” képzetének gondolati boncolgatásában, rögtön lelepleződik az, amit a könyv sok-sok ironizáló tűnődése újra meg újra leleplez: gondolkodásának statikus, metafizikus természete.

Dávid Teréz sémákban, közhelyekben, frázisokban kommentálja a divatos témákat, sémákkal próbál elintézni olyan problémát, amilyen az ifjúság és a nemzedékek mozgásának objektíve létező s a gyorsuló tudományos-műszaki haladással egyre sürgetőbben, nemcsak a polgári társadalmakban, hanem nálunk is jelentkező gondja.

Ez a statikus szemlélet jellemzi néhány űrhajózási tárgyú széljegyzetét is „Megtörtént! — írja. — A Holdon voltunk. Kezdődhet tehát az új fejezet. Készülhet az újabb attrakció ... Kezünkbe vehetjük a holdi dolgokat, és rendet csinálhatunk köztük ... Én csupán a sorrendet kifogásolom... Hogy a rendteremtést nem idelent kezdtük el a Földön!” — Bámulatosan alkalmas ez a különös gondolatmenet az ember lehango- lására, hiszen az űrkutatás nem attrakció, hanem a tudománynak és technikának olyan logikus teljesítménye, s az emberi megismerésnek olyan logikus, több ezer esztendeje készülő-épülő fokozata, amely egyrészt a tudomány és technika, tehát az ember fejlődésére is visszahat, másrészt éppen földi kérdések megoldását szolgálja, nem pedig holdbéliekét. Ami pedig a rendteremtést illeti, az nem egyetlen elhatározás kérdése, hanem örök és folyamatos föladatunk. — „No és aztán? — kérdi Dávid Teréz a következő széljegyzetben. — Mi lesz akkor, amikor már mindenhova befurakodtunk és megállapítottuk, hogy sehol sincsen semmi? Még csak ritkított levegő sem?... Mire volt jó akkor az egész?” — A helyzet pedig éppen fordított, olyan, hogy „semmi" sehol sem létezik, az űr is anyaggal telített, s ezt a sajátos anyagot, amely hozzánk is nagy tömegekben érkezik hasznunkra és kárunkra is, ezt kell földerítenie az embernek, hogy millió nagyon egyszerű és nagyon fájó emberi kérdést megoldhasson. „Milliárdokat (dollárban) fektetünk be, hogy megállapítsuk — a semmit. Kutatunk tehát tovább! Kerül, amibe kerül!” — írja pár bekezdéssel tovább, úgy tüntetve föl a kérdést, mintha az egész űrkutatás csak szélhámos amerikaiak ügye és műve volna, holott rubelban, koronában és forintban ugyanolyan súlyos, vagy még súlyosabb milliárdokat költ rá az emberiség, s az első mesterséges hold, az első kísérleti állat, az első űrhajós és még számos, a maga nemében első űrvállalkozás orosz neveket kapott a keresztségben.

Úgy hívnám azt, amit az imént idézett széljegyzetekben Dávid Teréz tett — nyilván nem szándékosan, eredményében mégis vitathatatlanul —, hogy a tegnapban mának élők szellemi kiszolgálása; nyilván ők fedezik föl ezekben a különös és kényelmes vélekedésekben a maguk igazolását: lám, az író is azt mondja, márpedig ő az igazság letéteményese, hiszen barátja a Múzsáknak, s a kulisszák mögé is belát.