Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
Hirtelen otthagyom az Ida-patak partját. Emilt is. Életem összevissza útjait járom. Ismét téren és időn át. Egy város utcáin kopog végig a cipőm sarka. Üdvözlöm az ismerős házakat, a fölébtik ágaskodó tornyokat, s azt mondom nekik: — Üdvöz légy, Komárom! Esteledik már, mikor bekopogok Anikó ajtaján. Én vagyok, az a betonozó legényember, csak idősebb, és tisztességesebb ruhában lépem át az ajtó küszöbét. — Isten hozta! Isten hozta! — üdvözöl Anikó, leültet, a háziasszony szerepében forgolódik az asztal körül. Nem is sejti, hol s mikor láttuk egymást első ízben. Leül ő is egy kényelmes karosszékbe és tizenegy éves kisfia odabújik hozzá: — Mama! Milyen édes és bizalmas hang. Anikó magához öleli a fiúcskát. — Eredj, eredj bélyeget cserélni! Anikó konyakkal kinál. A pohárka mélyén egy gyűszűnyi aranyló tüzes ital. Hunyó, hamar elvillanó fény lobban az ablakon. Megszikrázik a pohár üvegén és Anikó mosolygó ajka között a foga fehérségén. — Egészségére! — Egészségére! Ez a hang és ez a szőkeség. Behunyom a szememet, s a barakktábor mélyéről sejlik föl bennem fiatal leányarca és szőkesége. Igen: Nagyidán láttam őt. Ű volt, a törékeny, kicsi édes szavú Anikó. Egy deszkából ácsolt színpadon: Jirásek Az apa című darabjának leányszerepében. A betonkeverőktől jövet, sárosán, malteros munkaruhában toppantunk be Emillel a nézőtérre. Annak sötét mélységéből bámultunk föl a kivilágított színpadra. Anikó volt az ifjúság, a szerelem és az áldozati bárány. A legdrámaibb pillanatban felhangzott — nem a taps, nem a tetszés, vagy a belső felszabadulás sóhaja. Nem is a szánalom vagy együttérzés megnyilvánulása volt, csak otromba pisszegés és durva röhej. Nem tudom, mit érzett akkor Anikó. Sírt-e vagy csak befelé könnyezett. Én magamban akkor így imádkoztam: Bocsásd meg nekik, te gyenge virágszál, mert nem tudják, mit cselekednek. Éjszaka Emillel együtt leittuk magunkat. Másnap tonnás súlya volt a lapátnyélnek. Évek múlva pillantottam meg újra. Égszínkék és hófehér ruhában. Csiky Gergely darabjának, az Ingyenélőknek Irénkéjeként. Egy sereg erkölcsi kreatúra közt, egy valóságos szemétdomb tetején csodálatosan tiszta, virágzó liliom volt. Anikó-Irénke! Irénke-Anikó. így maradt meg bennem: égszínkék és hófehér tisztaság. Láttam azóta csaknem minden alakítását. Bármit játszott is, mindig azt az égszínkék és hófehér ruhát viselte, ha nem is testén, valahol belül — a lelkében. Koccintottunk. Emil most nincs velünk, és úgy fáj, hogy nem volt ott az Ingyenélők előadásán. Emil! Emil! Merre jársz? Nem felel. — Egészségére — mondja Anikó és megnedvesíti ajkát az aranyló itallal. — Hogyan lett színésznő? Hogyan lett színésznő a gerencséri parasztudvar homályában növekedő kis virágszál? Egy név jut eszébe. Gerő. A tanítója neve. Iskolai ünnepélyeken, évközben és év végén verseket szavaltatott vele. Aztán jött néhány esztrádműsor, majd egy-két műkedvelő előadás. Végül megalakult a Faluszínház. A toborzók egyike a tehetség jeleit fedezte fel benne. Micsoda lehetőség! S otthon? Mi volt otthon? Munka, tivornyázó részeg legények, nagy káromkodások. Ez volt a falu. Sose nézte romantikus szemmel, mert ott nőtt fel a falujában. Szerette, de nem rajongott érte, inkább menekülni akart belőle, — Elmegyek ... — mondta az édesanyjának. — Sehová se mégy! — Elmegyek ... — mondta az apjának. — Itthon maradsz! — Elmegyek! Elmegyek! Elmegyek! — hajtogatta magában éjszaka, talán még álmában is. Napokon át, titokban készülődött az utazásra, csak nővére tudott róla. Egy apró bőrönddel, pruszlikban, bő, rakott szoknyában, a gerencséri lányok viseletében állított be a Faluszínház fővárosi épületébe. Megmosolyogták.
