Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
Bábi Tibor gyászkoszorú i — Ha kimész Keletre, Kassán vagy Szepsiben vegyél egy gyászkoszorút és vidd el Gombosra a nyanya sírjára — mondta a feleségem az elutazásom előtti napon. És másnap a pályaudvaron, mielőtt vonatra szálltam volna, ismét csendesen figyelmeztetett: — Menj ki Gombosra, a nyanya sírjához! És Vanyo bácsit is keresd föl! Elbúcsúztunk. Aztán a vonat berobogott velem az éjszaka alagútjába. Jó néhány napja vagyok itt Keleten, de még nem vettem meg azt a gyászkoszorút. Majd október utolsó napján veszem meg és október utolsó napján megyek ki Gombosra. Nyanya! Szegény nyanya. Ö volt a feleségem anyja, egy kicsit az én édesanyám is. Olyan picike, magára hagyott asszony volt. S egy nap meghalt és eltemettük. Nagyidán élt a lányával, a feleségemmel, és olyan furcsa számomra, hogy Gomboson temettette el magát. Megürült a nagyidai ház, s én hiába mennék ki abba a faluba, senki ismerős vagy rokon nem vár ott. Igaz, kimegyek Nagyidára, oda is elmegyek, legalább még egyszer lássam azt a házat, legalább kívülről. Megállók az utca szegletén, rábámulok a fehérre meszelt, elszennyeződött vályogfalakra, megbámulom az udvart, és szembenézek a ház ablakaival, mintha egy nagyon öreg, rideg parasztember szemébe tekintenék. Hát megvagy még! Megvagy? És a ház csak némaságával felel vissza nekem: — Megvagyok. Hordd el magad! A ház nem a nyanyáé volt. Egy jómódú, vadidegen parasztember volt a gazdája. Idegensége ott lakott a falak között, ott tanyázott az udvaron, és mindig árnyékot vetett a két asszony, a nyanya és a feleségem életére. Nyanya ott Nagyidán, ennek az idegenségnek az árnyékában élte le életét. Ott küszködött míg megáit a lábán, míg be nem vitték a kassai kórházba. Nem felépülni, nem meggyógyulni vitték oda, csak meghalni, s mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, kimondta utolsó kívánságát: — Gomboson temessetek el! Gomboson. Ott született egy régen lebontott fedél alatt a Vanyo család leánysarjaként. S bár semmi sem maradt meg az egykori szülői házból — mégis ott akart megpihenni az ismerős, egészen hazai földben. Ott pihen már mindörökre. Jegenyék és kőrisfák vetnek árnyékot sírjára, arra a nagyon pici sírdombra, ahol egészen otthon van már, mert ezen a földön nem volt soha se öröklött, se szerzett háza, se igazi otthona. Ballagok az Ida-patak partján. Saca és Nagyida között — Nagyida felé és magamban a nyanyát szólongatom, de csak az őszi táj némasága felel. Nyanya nincs sehol, mégis mindenütt itt van ebben a némaságban. Rám mosolyog a késő őszi napból. Fáradt és szomorú a mosolya. Olykor mintha az ő hangját hallanám a szélsusogásban, de nagyon távolról, nagyon messziről érkezik hozzám, s nem tudom kivenni szavai értelmét. Nyanya! Nyanya! — szólítgatom, s hirtelen felhő takarja el az őszi napot, és elrejti nyanya mosolyát Is. A susogó szél is az őszi füvek közé roskad, és az a távoli hang is elnémul, csak egy tücsök ciripel valahol. A kisregényt a szerző Patak és forrás című, megjelenés előtt álló kötetéből közöljük.
