Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - HAZAI TÜKÖR - Nyitra és vidéke - Püspöki Nagy Péter: Az ősi Nyitra
századdal korábban a Dunától keletre eső dákok közé szkíták is vegyültek.9 A germán törzsek i. e. 10 körül érték el a Morva nyugati partját és fokozatosan a Dunáig vonultak. A Közép-Duna romanizálásának korában i. e. 10-től i. sz. 20-ig a Morvától nyugatra a germán svébek, tőle keletre a dákok laktak. A dákok uralmát a rómaiak még Pannónia meghódítása előtt törték meg. Erről az eseményről vagyis Marcus Vinicius i. e. 19 körül viselt hadjáratáról a tusculumi feliratos tábla értesít bennünket. A felirat szerint ő volt az első római, aki átlépte a Dunát és legyőzte a dákokat. Pelikán szerint ez a hadjárat a Duna—Tisza közében a mai Pest—Pilis—Solt megyék területén játszódott le.10 A tusculumi felirat tehát magyarázatot ad arra nézve, hogy miért tudták a szarmata népek a nemrégen még hatalmas és erős dák népet egyrészt a Morva és Garam közéből felszorítani a Tátra és a mai közép-szlovákiai hegységbe, amiről Plinius fentebbi idézetében olvastunk, másrészt a Tisza mögé. A római birodalom alighogy elérte a Duna középső szakaszét már a Duna feletti terület meghódítását is tervbe vette. A germán törzsek közti viszályok erre kitűnő alkalmul szolgáltak. A Rajna menti germánokat: markomannokat és kvádokat t. e. 9- ben Drusus legyőzte és ezek a rómaiak elől Csehországba arra a területre költöztek (Bojohemum), ahonnan a bólyok egy része előttük kivonult. A kvádok, akiket a rómaiak svébeknek is hívtak a Bojohémumban megtelepült markomannok és a Morva folyó közt elterülő vidéket szállták meg. Marobudus országa ellen i. e. 6-ban Sentius Saturninus és Tiberius vezetésével újabb római hadjárat indult. Ezt mint fentebb említettük a pannoniai felkelés megakasztotta. Három évvel később azonban a rómaiak vereséget szenvedtek Marobudustól és a Szabad (Nagy) Germánia meghódítása elmaradt. A germán törzsek belső viszályai következtében Marobudus i. sz. 19-ben megbukott és a rómaiakhoz menekült. Nem sokkal később, 21-ben, Marobudus ellenfele Katvalda is elődje sorsára jutott. A két menekülő törzsfő kíséretében nagyobb germán csoport jött át Pannóniába és Noricumba. A rómaiak érdekeinek ezek ittartása nem felelt meg. A továbbiakról Tacitus értesít Annaleseinek második könyvében: „mindkét tartomány barbárait nehogy azok ott letelepedve a tartományok nyugalmát megzavarják, a Duna másik oldalára helyezte és Vanniust tette meg a germánok királyává'’.11 A Cusus folyó azonosítása Durához hasolóan ugyanucsak sok vitára adott alkalmat. Pelikán szerint azoknak kell igazat adni, akik e folyót Morvától keletre keresték. Személyes véleménye az, hogy a Cusus alatt is a Vágót kell értenünk.12 Ezek szerint a Vágnak a germánok előtt két neve lett volna: Duria és Cusus. Pelikán véleménye Plinius hatására született. Mint fentebb olvashattuk Vannius királyságának és a szarmaták földjének közös határát Plinius a Morvától keletre eső folyóhoz a Duria — Vághoz tette. Melyik folyó tehát a Tacitusnál említett Cusus? A forrásokat elemezve mi eképpen látjuk a kérdést: Plinius — már Pelikán is észrevette ezt — a Morva keleti részeinek korai, időszámításunk első két évtizedéből származó adatait használta fel .Tacitus most idézett helye viszont sokkal később íródott (55 és 120 közt élt) amikor (51 körül) már Vannius is Marobud és Katvalda sorsában osztozott. Tacitus főbb idevágó adatai ezek: Vannius uralkodásának vége felé a szomszédos népek ellenségeskedése és belső viszálykodások sodrába került. Az utóbbiak okozói a hermunduroknak nevezett germán törzs királya Vibitius és két unokaöccse Vangio és Sido voltak. Vannius királyságában polgárháború tört ki, amelyet a szomszédos germánok is támogattak. Tacitus mondja, hogy: „a ligeket és más népeket is a királyság gazdagsága, amelyet Vannius harminc éven át rablással és vámszedéssel halmozott össze, magához vonzotta. A szarmarta jazygokból (Vanniusnak) saját gyalogos és lovas katonái vol tak. Számuk azonban kisebb volt az ellenség nagy tömegénél, ezért úgy döntött, hogy a háborút a várakba vonulva fogja folytatni...”. Ellenfelei erejével Vannius nem birkózhatott meg. Nem volt hát más választása, mint Róma védnöksége alá menekülni. 9 Alföldi: i. m. 9—10. 10 Pelikán: i. m. 34—36. U Tacitus: Annalium L. II. 63. Leonhardii Bipontinae 1779. Tom. I. 113. 12 Pelikán: i. m. 52—53.