Irodalmi Szemle, 1976
1976/2 - Bábi Tibor: Gyászkoszorú
Bábi Tibor gyászkoszorú n. És amikor ott voltam már Pardubicében, egyre gyakrabban felmerült bennem ez az emlék, és egyre nagyobb kételyeket ébresztett bennem. A fölfelé törekvő kisember álmainak netovábbja volt ez a négy pá'lya. A falvakon és kisvárosokban kétségtelenül a tanító, jegyző, pap volt a legnagyobb tekintély, a tiszti rang pedig a kisember szemében már kétségtelen uraságot jelentett. Jött negyvennyolc, és apám belépett a pártba. A tanító már nem az a tekintély, aki volt. Jegyző már nincs is a világon. A pap, erről kár beszélni. Csak a tiszti rang élt túl minden válságot. Negyvennyolcat és apám pártba lépését. Vele együtt apámban az egykor fölfelé törekvő mesterember illúziója is élt. Csakhogy nem valami nehezen megállapítható általánosságban. Testet öltött a nekem szánt pályában és az én sorsomban. A katonai intézet fegyelme erősen megnövelte belső érzékenységemet. Fölkerestem parancsnokunkat, és mindent őszintén elmondtam neki: Igen, hiszek a katonaember történelmi elhivatottságában, de az én esetem valami egészen más. Apám illúziója formálta sorsomat. Későn gondoltad meg fiam, mondta a parancsnokunk, most a tisztté avatás előtt? Egyébként is, ne merd bírálni apádat! Nem mertem többé a parancsnokhoz fordulni. Egy osztálytársam fegyelmezetlensége a tisztté avatás előtti napokban nekem is alkalmat adott a megoldásra. A fiú kimaradt a kimenőn túl egészen hajnalig, és ezért két éjszakára leültették. Mindjárt az első nap én kerültem őrségbe a dutyi elé. Osztálytársam a cellaajtón át szólongatni kezdett. Végül is fölfigyeltem rá. Kinyitottam az ajtót. Mi bajod? A fiú egy lányról és szerelmükről beszélt. Az apja másnak szánta Azt mondta, belehal, ha a lány másé lesz. Eresszem ki, eresszem ki, mert ezen az éjszakán dől el a sorsuk. A szülőktől kijelölt vőlegény állítólag ott tölti az éjszakát a lányos háznál. Én magam soha semmiféle fegyelmezetlenséget nem követtem még el. Különös terv fogamzott meg a koponyámban, és épp a fiú gyöngeségére építettem. Ez most nem kerül elő reggelig, és ha előkerül is, elcsípik. Akkor pedig rám jut a sor. Az ői nem teljesítette feladatát. Ez pedig komoly vétség. Úgy is történt. Az őrizetemre bízott gyerek ugyan kijutott a lakanya kerítésén, de reggel a kinti őrség kíséretében került elő. Persze, kihallgatás lett a vége. A parancsnok maga elé rendelt. Miért tetted ezt? Miért tetted? Megmondtam neki őszintén, nem bírom elviselni apám elképzelését a magam életéről, a tiszti ranghoz fűződő uraság számomra oly terhes illúzióját. Nem akarok végig álarcban és kételyek között élni. Szamár, mondta a parancsokunk. Még fegyelmezetlenséged is tiszta forrásból fakad. El lehet még simítani a dolgot. Valami komoly, mégis kisebb fegyelmi büntetéssel, de hagyd abba ezt az ostoba szentimentalizmust. Nem az a fontos, apád mit gondolt, az a fontos, te hogyan gondolsz a katonai pályára. Én — én sehogy se gondoltam rá. Azt tettem, amit apám akart, és ezen túl azt cselekszem majd, amit én akarok. Ezt őszintén meg is mondtam a parancsnoknak. Végül ő is elhatározásra jutott, s megmondta a véleményét: Nem olyan egyszerű az, fiam. De én is felelős vagyok azért, kit avatunk tisztté. Ha nem érzel vonzalmat a katonai pályához, felelőtlenség lenne tisztté avatni. Áthelyeztek a sorkatonasághoz, a közlegények közé. Leszolgáltam a köteles időt, és most itt vagyok — mondta
