Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Varga Imre: Egy könyv és vidéke
den jószándéka, pallérozottsága ellenére, a századforduló idejére múltból visszajáró kísértetté vált. Annyit előlegezek már itt: a fiatal kritikus mégsem pusztán irodalmi tudósító, menedzser. Ne csak ő tanítsa a költőket, hanem figyeljen érzékszerveivel költészetük és az élet szavára Is. Másként lélegzünk mint apáink. Ezt mondja a vers, ezt mondja az éberálom. Tehát ne csak a vallomást, a tudósítást! Ne csak az aprólékos topográfiát nézzük. A fiatal kritikusok tévedése sokkal gondolatszikráztatóbb lehet, mint az idősebb pályatárs kerekded szép megfogalmazásai. A szerkesztő, lámcsak, más véleményen volt. A határsértő írások, az irodalmi jegyzet műfaja felé kacsintgató rövid cikkek ugyanis kimaradtak a válogatásból. A Tőzsérről írt jegyzet ragasztás. Ilyen egybetoldás az lllyés-esszé is. Ami két darabban arányos, a keretet bőségesen betöltő kísérlet, így egybenyírva: egyensúlytalan és arányait vesztett írás. Értem én a szándékot: mindegyik költő kap egy címet. így gazdaságos és ügyes, a két címmel szereplők ellen nem tehetnek panaszt a könyvben csak egyszer érdekeltek. Hogy ilymódon éppen Zalabai értékei: a kalandozások, a fejlődésképp állítani merő bátorság, a hamar szóló leleplező izgalma, az élményre azonnal csattanó felelete marad el? Talán csak nekem hiányzik. Mi teszi — mindezek ellenére — a könyvet izgalmassá, olvasói élménnyé? Hisz a kritika nem a legkedveltebb műfaj az olvasók körében. (S tegyük hozzá: szakmai körökben sem, ami az irodalom.) Az a mohóság megkapó, ahogy Zalabai ráveti magát a verseskötetekre, elméletekre, szakirodalomra. A komolytalanságnak, nyegleségnek nyomát sem kapjuk: alapos, ötletes és vitázó kedvű. A kötet nyelve is szerencsés. Nem gyerekes, másrészt pedig óvakodik attól, hogy érthetetlen tolvajnyelvet használjon. Olykor-olykor mégis félreír. Ez alatt az „antitézisben és az oximoronban megfogalmazott gondolati disszonanciá”-t és társait értem. Az idegen szavakkal kifejezett fogalmak java részének van jó magyar egyértékese. Más helyekre nyitva vitázni van kedvem. „Míg a hatalmat gyakorló s így létükben nem veszélyeztetett nyugati nagy nemzetek írói megteremtették a maguk, általános létproblémákat feltáró műveit (Isteni Színjáték, Faust, Hamlet stb.) azalatt Duna-Európa önmagával bajlódott” — írja egy helyütt Németh László-i tömörséggel. Kérdésünk: és Az ember tragédiája? Az apostol? Arany munkáinak java része? Nem kevésbé a nagy létkérdésekkel foglalkozók, mint a példaként felhozott művek. „S mivel ... a nemzet-fogalom Közép-Európában ritkán töltődött fel a nemzet valódi tartalmával, a hatalommal” — olvassuk ugyanabban az esszében. Vigyázat! A hatalom, hogyha pusztán az élettér tágítására, más népek és kultúrák leigázására tör, nem több a fegyverviselésnél. A nemzet tartalmát ugyanis a kultúrával dúsított hatalom teszi. Ha a hatalom nagy kultúrát véd, a műveltség számára tart fönn védett szigetet (például a görögöknél i.e. 500 körül) semmi szóm ellene, de a nemzetet tévútra vivő hatalom és erőszakosság a történelem szégyenfoltjai: gondoljunk Néróra, vagy a barnaingesek könyvmáglyáira. A hatalom történelmi mozgás igazi tartalmától, a műveltség és emberiesség megvédésétől és magas szinten való tartásától függetlenül nem minősítheti a nemzetet. A madártávlati kép után és az általánosságok tisztázása helyett vizsgáljuk meg a könyv írásait egyenként. A tartalomjegyzék tizenkét címet közöl. Ebből öt hazai magyar költészetünkkel, a többi a kortárs magyarországi, illetve a szlovák lírával foglalkozik, egy írás szól Enzesbergerről, egy pedig az írói ars kritikát van hivatva kijelölni. Mivel ez utóbbival nyílik a könyv, foglalkozzunk elsőként vele. A célkitűzése rokonszenves: egyensúlyba hozni a mű és szerkezete világából kiinduló széptani elemzést a valóság felől közelítő szempontokkal. Erkölcs és esztétika, valóság és forma kölcsönössége. Igény minden oldalról: a tartalom és az alak felől is. A madárnak két szárnya van, fél szárnnyal repülni nem tud; s a kritikus csak a két szempontnak kiegyenlítésével állhat a szigorúbb ítélet elébe. Változó valóság, változó esztétika. Mozgó világban élünk, tehát a kritika is legyen mozgékony, kísérleti, kerülje a sémákat, merevségeket. Mindezeket már én toldom az ars kritikához, s nem meggyőződés nélkül. A rajtgödör remekül megásva, a többi a futón múlik: az élbolyban vezet-e majd, vagy pedig elmarad a gyöngébb futók közé. A költésben működhetnek-e olyan ellentétes erők, mint: oknyozás és sugallat; visszafogottság és düh vagy tárgyilagosság és indulat? Ennek elemzését kapjuk az Illyésről szóló dolgozat első részében. Az efféle sarkítás, bármennyire Is jellemző Illyés költészetére és jellemére, egy életműnek ilyen formamintába való beöntése nem hozhat
