Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - Petrőci Bálint: Tüzes levegő

— Ismételje csak el, amit a csendőrőrsön mondott! — követeli a bíró, és maga elé tesz a kihallgatási jegyzőkönyvet.

— ... amikor instruálta a fiatalokat — folytatja dadogva a tanú —, Vajda kijelentette, nem kell a csendőrségtől félni, mert a csendőr legfeljebb egyet agyonlőhet, de ők ezren vannak!...

— Mit szól a tanú vallomásához? — kérdezi a bíró Vajda Józsitól.

Józsi dühösen feláll. Előbb a testes, kicsattanó arcú taláros bíróra pillant, aztán az ügyészre. Hogy közben mit gondolhatott magában, jobb azt ki sem mondani.

— Nos? — sürgeti a bíró.

— Próbálják ki az urak! — fakad ki Józsi a bíróra villantva a szemét, és kidülleszti a mellét, mintha kivégzőosztag előtt állna. — Azt hiszik, ha egyet közülünk agyonlőnek, bedöglesztik a mozgalmat?! Nagyot tévednek az urak!...

Harmadnap, amikor Vágási zárbeszédét tartja, a legvirágosabb szavakkal mondja ki: felforgatóknak, visszaeső bűnösöknek tart bennünket, és a legszigorúbb büntetést követeli. Nekem három évet javasolt. Alig tudom visszatartani magam, hogy hozzá ne ugorjak, s úgy kupán vágjam, hogy kedvenc szavajárása szerint, „tüstént” összeessen. És háborgásom egyre nő, amikor a bíróság szünetet rendel el, hogy az ítélethozatalra visszavonulhasson. Vajda Józsival az illemhelyre sietek, és csak a társaim figyelmeztetésére kapom hátra a fejem. Mišove úr is veletek tart! Felismerem a börtönőrt. Még a vizsgálati fogságom idejéből ismerem.

— Magának is sürgős dolga van? — kérdezem Misovetől.

Mosolyogna is, meg nem is. Nem tréfa ez, gondolhatja. Mégis somolyog az orra alatt. Nem jó ilyenkor haragot tartani, amikor, ha a jóisten is úgy akarja, néhány perc múlva egy fedél alá kerülünk.

— Orvosi rendeletre — válaszolja végül a börtönőr.

Nincs értelme a további vitának.

— Még el sem ítéltek, de már rabok vagyunk! — morgom háborogva.

Könnyítünk magunkon, és visszatérünk a folyosóra. Mišove lemarad, de továbbra is

szemmel tart minket. Rágyújtunk. A közelünkben mozgatja a végtagjait az ügyész úr. Már nincs semmi dolga, nem bújja az iratait. Megakad rajtam a tekintete. Talán bősz pillantásom vonzza. Elindul felém.

— Haragszik rám, Fábry úr? — kérdezi az előttem megálló Vágási Béla.

Meglep a kérdése. Talán azt kívánja, hogy megdicsérjem, milyen nagyszerűen látta el feladatát?

— Miért haragudnék, államügyész úr?! — válaszolom. Maga más világot képvisel. Ha én ülnék abban a székben, kötelet javasolnék magának!

Elönti a méreg, vörösük az arca. Farkasszemet néz velem. Érezheti, hogy komolyan gondolom, amit mondtam. Most már azzal sem hozakodhat elő, hogy ő csak a kötelességét teljesíti. Hirtelen hátrafordul és beront a tárgyalóterembe. Fut a bírák után. Vajda Józsi rám mosolyog.

— Nem hallottam semmit...

Az volt a szerencsém, hogy nem a bíróság előtt kívántam kötelet az ügyész úrnak. Ezért a kijelentésemért egy heti szigorított fogságot kaptam. Tizennyolc hónapra ítéltek el. De hozzászámították a régebbi feltételes büntetéseimet is. Csaknem három évet kellett volna leülnöm. Vajda Józsit tizenhárom hónapra ítélték. A többiek kevesebbet kaptak. Az a szokás, hogy akinek egy évnél hoszsabb a büntetése, azonnal letartóztatják. Engem és Vajdát át is kísérnek a háromemeletes börtönbe. Csak a bíróság udvarán kellett keresztülmennünk. Mint a jó gazdánál, itt is minden kéznél van. Tetőtől talpig átöltöztetnek. Szomorúan nézek az apacsingem, a plumpnadrágom után. Mikor vehetem újra magamra? Steiner Gábor szavai járnak az eszemben. Szökésre adódik majd jobb alkalom. A börtönből szökjek, rabruhában? Rácsokat fűrészeljek át? És ki tudja, meddig maradhatok itt! Már az első pillanatoktól kezdve a szökésen jár az eszem. Mert jól tudom, itt csak azokat őrzik, akiket rövidebb időre ítéltek el. A lipótvári vagy az illavai börtönben lenne a helyem. Onnan aztán nemigen szállhat ki a rabmadár. Ha vinnének, a vonatból kell kiugranom! Ekkor még nem értettem meg, hogy Steiner Gábor milyen jobb alkalomra célzott. Míg így elkomorulva töprengtem, az elvtársak működésbe léptek. Megtalálták az utat a börtön főkulcsárához. A helybeliek már rég tudták Kavalec úrról, a cseh emberről, hogy titokban szim-