Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Petrőci Bálint: Tüzes levegő
Petrőci Bálint tüzes levegő Mutatvány a szerző kisregényéből A fekete taláros és fekete sipkás bírák bevonulása pillanatában a rohamsisakos rendőrök úgy pattannak föl a padokról, mintha a felszabaduló rugók röpítenék fel őket. A pocakos tanácselnökön felejtem a tekintetem. Az arca vörös léggömb, az orra lilás. A mellettem álló Vajda Józsi fülébe súgom: — Te, én nem csodálkoznék, ha tárgyalás közben az elnök urat megütné a guta! Alig tudja visszafojtani a nevetését. Az én oldalamat is csiklandozza a gondolat, hogy egy kövér paprikajancsi ül majd előttünk, akit bizonyára úgy felbosszantunk, hogy dühében kékülni, zöldülni fog. Mert nem beszélhetünk az ő szájíze szerint. A bírák, öten vannak, az asztaluk mögé lépnek, és végignéznek rajtunk. Én meg elnézek a fejük felett. A vádlott mégsem pukkadhat meg a nevetéstől, amikor előre tudja, hogy a sityibe küldik. A bírák mögött a Tompa térre néző ablakok, s a két ablak közötti falon a fehér szakállas Masaryk apó képe, alatta az államcímer hangzatos felirattal: Győz az Igazság! Kinek az igazsága? — morgok magamban, amikor végre leülhetünk a vádlottak padjára. A saját kérdésem rögtön le is hűt, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna a nyakamba. Nem vígjáték ez, hanem drámai előadás, telt ház előtt. Sokan a folyosón rekedtek. A pocakos tanácselnök rezgő tokával számba vészi a vádlottakat. Kénytelen megállapítani, hogy sokan nem jöttek el, de emiatt nem bánkódik, mert így is „rengetegen” vagyunk. Ötvenhármán szorongunk egymás mellett az 1935. július 10-én kezdődő rimaszombati tárgyaláson. Két és fél évig tartott az uraknak a tömegper előkészítése. Harmincegy késő őszén csaptak le ránk váratlanul. Annyi időnk sem maradt, hogy üzeneteket küldjünk a falvakba: Vigyázzatok, tüntessetek el minden iratot, pecsétet! Most ott tornyosulnak a „bűnjelek” a bírák asztalán. Akkor négy hónapot ültem vizsgálati fogságban. Azt hittem, ebből kitelik majd a büntetésem. Steiner elvtárs azonban kijózanított. „Ne legyünk ennyire optimisták — mondta —, kutyából nem lesz szalonna! Nem elégszenek meg csak négy hónappal, elrettentő példát akarnak statuálni..Ha így áll a helyzet válaszoltam —, nagy fába vágják a fejszéjüket! Azt bizony nem olyan könnyű kivágni.” Tetszett neki a válaszom. „Tartsátok is keményen magatokat, Fábry elvtárs...” Mást is mondott Steiner elvtárs. Amikor megkaptam az idézést a tárgyalásra, első gondolatom az volt, köd előttem, köd utánam, nem fogtok engem a rácsok mögé ültetni!... Társaim közül többen is így gondolkodtak. Olyan vidékre megyünk, ahol nem ismernek! Ha ők nem is adnák bujdosásra a fejüket, néhány héttel, néhány hónappal megúsz- szák. De mit sózhatnak rám, a komszomolisták Rozsnyón székelő területi vezetőségének elnökére? Évekre a börtönbe vethetnek! Most leültetik velem a kisebb feltételes büntetéseimet is. Ha összeadom, csaknem másfél évet tesz ki! És ami most vár rám? Az lesz a ráadás! Nem, nem! Inkább megszököm! — Nem, nem, Fábry elvtárs! — emelte fel figyelmeztetőleg az ujját Steiner Gábor, aki a per hírét hallva azonnal Rozsnyón termett. A kommunista szenátor az országot járva mindig ott bukkan elő, ahol történik valami vagy ahol történnie kell valaminek. Ahol segíteni kell... Az első pillanatban megütköztem kurta, szinte parancsoló kijelentésén. A tekintetünk egymásba mélyedt. — Évekig üljek a börtönükben?! — szakadt ki belőlem a fojtogató keserűség. Huszonnégy éves vagyok!...
