Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - FIGYELŐ - Bodnár Gyula: A felszín alatt — önmagunk felé
re terelő szenvedélyes igyekezet, s a nem vitathatatlan, de mindig határozott válaszok jellemzik Csoóri Sándor új kötetét. A társadalomban élő író egyben a történelemben is él. De közvetlenül ezt akkor érzékeli, ha utazik, Kelet-Közép-Euró- pában, utazik, Budapestről Szarajevóba, vonattal, „félálomban”. Ilyenkor érzi „közvetlenül zsigereibben” a történelmet, az itt élő népek hagyomány- és szokás- rendszerét, s ilyenkor van alkalma elgondolkodni Kelet- és Nyugat-Euröpa viszonyán, történelmén, örökségén, múltján s talán jövőjén. S az ilyen félálomban történő utazás nagyszerű alkalom, hogy az itt élő népek egymáshoz való viszonyáról, közös múltjáról és jövőjéről is elgondolkodjék. „Kétségtelen, hogy az emberiség nemcsak a jövőjét, verítékez- ve építgeti a múltját is. Ösgyíkok szétgurult csigolyáit illesztgeti össze, bar- langfestményekre s babilóniai agyagtáblákra tapad. Világokat lebegtető kleopát- rai hajszálakat csippent föl s rak el az útból, hogy amennyire lehetséges, minden a helyére kerüljön. A kárpát-medencében mintha egy másféle, fordított munka is zajlana. Igazi múltépítés helyett — múltrombolás. S ha még ki-ki a magáét rombolná, de szinte kizárólag a másikét.” Egy társadalmon, egy kultúrán, egy nemzeten túlmutató kérdések. Közép- Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa népeinek közös problémája sűrűsödik bennük. Csoóri a választ a közös útkeresésben, a kölcsönös útkeresésben, a kölcsönösség tudatosításában, az együttes igyekezetben keresi. .. ülni egy emberrel szemközt, s keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.” Bába Iván A felszín alatt — önmagunk felé (Beke György riportjairól) Nagy szíve van Beke Györgynek. Belefér egy nép, egy etnográfiai közösség — múltjával, jelenével, hagyományaival, lelkének legparányibb rezdüléseivel. És jó szíve van Beke Györgynek. Féltő szeretettel hajlik szülőföldje fölé. Ez a szeretet és riporteri szenvedélye vezeti őt Székelyföld, Moldva és Gyimes legeldugottabb sarkaiba is: fölfedezni és fölmutatni, megismerni és megismertetni egy etnikum felszín alatti rétegeit. Mert: „Minden tartós ismeret alapja az önismeret.” (Tolmács nélkül) Csatoljunk ide mindjárt egy másik idézetet, a Feketeügyből: „Egyetlen embert sem ismerhetek igazán, amíg nem tudom róla, hogy szereti-e az édesanyját és a szülőföldjét. Önmagamat is csak ezen mérhetem le, őszinte belső számvetéssel. Számomra a kettő rég ugyanazt jelenti, mióta anyámat csak a temetőben látogathatom meg, a falu felső végében.” Ennyit Beke György szívéről, amely — maga is bevallja nemegyszer — gyakran fölmelegszik, még egy-egy riportalanya nyelvének ízén is. Vajon mi őrzi meg Beke György riportjait a naphoz, eseményhez szigorúan kötött riportok és a különböző publicisztikai műfajok áradásában? Vajon miért értékes, izgalmas riportjainak két utolsó válogatása, a Magunk keresése (Krite- rion, 1972) és a Feketeügy (Eminescu, 1974). A más valóságban élők számára is! Az bizonyos, nem lenne így, ha jellemző volna rájuk — mint sokan ma is állítják (nem ok nélkül) a műfajról — a vázlatosság, a felszínesség, a mélyebb összefüggések figyelmen kívül hagyása, a hangos színek használata, s mindenekelőtt a hatásra törekvő szándék. Ellenkezőleg, a felsorolt jegyek nélkül lesz erős, időtálló — és irodalmi mércékkel mérhető egy riport. Amely „megél” mindenkor és mindenütt. (Sajnos, mifelénk ilyen ritkán terem, importra szorulunk belőle, mint a déli gyümölcsből.) Nem véletlenül hangsúlyozza Beke egyik — a Feketeügy elején is olvasható — nyilatkozatában: „Ha a riport, amelyet a
