Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Tallózás új könyvek között (II)

Tallózás új könyvek között — II. Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter Közel hatszázoldalas dokumentum-re­génye Előhangjában Krúdy Gyula így jel lemzi a Nyíregyháza melletti Tiszaeszlá- ron 1882. április elsején keletkezett vér­vád történetének kedzetét: „Solymosi Eszter élettörténete akkor kezdte érdekelni az embereket, mikor a lánykának nyoma veszett; igaz, hogy ak­kor aztán az egész földkerekségen róla beszéltek, mert az volt a koholt híre, hogy a zsidók vallási szertartás szem­pontjából a húsvéti laskóhoz való liszthez vették a keresztény lányka vérét. Az esz- lári zsidó templomba becsalogatták, meg­fogták, elvágták a torkát, vérét kieresz­tették, és tésztában megsütötték. Fanati­kus, a határszélről jött, úgynevezett len- gyel-zsidók végezték ki Solymosi Esztert, akiknek a gyilkosság után nyomuk ve­szett. A Tiszán jöttek tutajjal éjszaka, és éjszaka távoztak. Az eszlári zsidóknak az a részük volt a gyilkosságban, hogy va­lamely felsőbb, talán vallási parancsra szállították az eszlári szüzet a messze földről jött saktereknek, akik az egyházi szertartás, azaz a gyilkosság szakszerű elvégzése után nyomtalanul eltűntek. A leányka holttestét elrejtették, hogy nem lehetett megtalálni. A gyilkosságnak ta­núja volt az eszlári zsidó egyházfi tizen­négy éves fia, bizonyos Scharf Móric, aki a kulcslyuknál állott a templomon kívül.'’ A Nyíregyházán született Krúdy egy nagyvadat űző vadász izgalmával kutat, nyomoz és böngészi a hírlapokat, hogy a maga sajátos jellemfestő tehetségével megvilágítsa és elemezze, nyomon kö­vesse a történteket, amelyek az egész országot két pártra szakították, a demok­rata érzelműeket a vádlottak mellé állí­tották, a másik kisebb, de korántsem je­lentéktelen csoportot, a vérvád hívőit pe­dig féktelen antiszemita uszításra ser­kentették. Krúdy a hírhedt per tárgyalása idején csupán öt esztendős volt, regényes kor­rajzában mégis oly hitelességgel tudta a per előzményeit, lefolyását és társadal­mi hátterét megfesteni, mintha minden­nek szemtanúja lett volna. Szülőföldjén, Szabolcsban járva jó ismerősként üdvö­zölhette a tájat, a szeszélyes folyású Ti­szát írástudatlan tutajosaival, ismerte a városházát, amelynek nagytermében a hat hétig tartó nagy per tárgyalása lefolyt, és beszélhetett az okosságáról, szellemes mondásairól híres Sternnével, Nyíregyháza legszebb asszonyával, aki Eötvös Károlynak, a vádlottak nagynevű védőjének szállást adott. Ismerte a kúriá­kat, a nyírségi dzsentrivilágot, melynek alkonyát, lassú felmorzsolódását nála senki érzékletesebben nem festette meg. Ha a „vörös tutaj és vörös utasainak” vagy a pesti Fehér Hattyú fogadó ost­romlásának rajza hosszadalmasnak, fe­leslegesen részletezőnek tűnik, ez nem állítható arról a remek portréról, amelyet a vérvád leghírhedtebb szellemi mozga­tójáról és vezéréről festett. Hihetetlenül bőséges Krúdy emberga­lériája, az úri alvilág elburjánzó tenyé­szete, melynek minden alakja mesterien van jellemezve, és csak azért nem mé­rem őket össze az Őszi utazás a vörös postakocsin, a Boldogult urfi koromban, A podolíni kísértet és más, tucatnyi Krú- dy-regény alakjaival, Szindbáddal, a kü­lönc nagyúr Alvinczy Eduárddal, a mell­beteg Rezeda Kázmérral, mert ezek az impresszionisztikusan ábrázolt és mégis reálisan ható figurák mind rokonszenve­sek, sokszor elbűvölőek, míg Ónody és társai a gyűlölet és maradiság képviselői. Péczely Kálmánról, az ’’öreg és éltes, ko­mondorképű” írnokról, a vérvád spiritusz rektoráról kiderül, hogy gyilkosság miatt 15 évre ítélték el, amelyből tizenkettőt az ilavai fegyházban letöltött; szelíd, val­lató modora gonoszabb, mint a csendbiz­tosok túlkapásai. Az agarairól híres Recs- ky csendbiztos úr csak látszólag ember­ségesebb, amikor meghagyja, hogy ne bántsák Móricot, az eszlári templom- szolga fiát, miután a szörnyű tanúvallo­másáról felvett jegyzőkönyvet aláírta. Nem kétséges — ahogy a per folyamán kiderült — hogy Scharf Móric fizikai erőszak nélkül, lelki kényszer hatása alatti félelmében, zavarodottságában tet­te meg vallomását. Henter Antal, a vár­nagy, aki magára vállalta a fiú nevelé­sét, talán azért, hogy a „lelkét meg­mentse”, Krúdy szerint nem volt valami nevezetesebb antiszemita, mégis az ő „atyai gondoskodása” számlájára írható, hogy a „torzult lángvörös arcú, villogó szemű fiú” a főtárgyaláson a három órá­ig tartó drámai kihallgatáskor szembe­

Next

/
Oldalképek
Tartalom