Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - JEGYZETEK - Török Elemér: Halt! .. . Lauft! . . .
Ennyi év távolából is a kimondott vagy a kimondhatatlan gondolatok megrázó pontossággal vetítenek elém olyan dolgokat, melyekről már teljesen megfeledkeztem. Legalább eddig úgy véltem. Pedig a gondolatok hátterében mennyi minden meglapul, ami még ma is determinálja parányi létemet a nagy mindenségben. Itt is, ott is föltitöm az emlékezet lapjait, s beleolvasok múltamba, de leginkább a gyermekkoromba. S máris mosolyogva közeledik felém, a korpatoenyeres napokat is megszépítve. Hivatkozhatnék sok példára, de most csak a csizéri halászatnál maradok. Delelőn állt a nap. A református és a katolikus temető közt megsűrűsödő meleg levegő annyira átforrósította a homokot, hogy még a mi edzett, meztelen talpunkat is szinte égette. Futásnak eredtünk, s csak a Lapintás hűs gyepén álltunk meg. A Csízér vize innen már látható volt a mozdulatlan nádas között. Ez újabb szaladásra ösztönzött, hogy minél hamarabb lehűtsük benne égő talpunkat. Futás közben, lihegve mondtam pajtásaimnak: — Jó lenne először fürödni egyet. — Az nem lesz jő, mert elzavarjuk a halakat — felelték vissza lihegve. S ebben igazuk volt. Azóta is sokszor tapasztaltam, hogy ha kétközzel halásztunk, a legnagyobb fogást mindig az első húzás hozta. A második húzásnál már ötödrésze hal sem akad a hálóba. A csobogás ösztönszerűen menekülésre készteti még a legbambább halat, a keszeget is. A csuka és a süllő a bokrok, a nád, vagy sás tövében lapul meg mozdulatlanul. A ponty és a kárász az iszapba fúrja magát. Szerencsénkre egy fia fürdőző se volt a vízben. Levetettük a gatyánkat is, s meztelenül húzgáltuk a hálót parttól partig. Amikor az első húzás után partra értünk, legalább ötven kárász vergődött a hálóban, volt köztük egy pár compő és egynéhány csuka is. A kifogott halakat pestizsákba raktuk. Alig kerültünk ötöt vagy hatot, s félig volt a zsák. Nem is halásztunk tovább, ezt is elég lesz hazacipelni. Megfürödtünk, kimostuk a hálót, a halakat zsákostul a hálóba tettük, és elindultunk vele haza. Mit sem sejtve, boldog örömmel közeledtünk a temető felé. Mikor odaértünk, az akácok közül egy német tisztféle lépett elénk, s ránk szólt: — Halt! — majd intett, hogy kövessük. Mi a félelemtől sápadtan követtük, minden rosszra elkészülve. Az egyik Temető utcai ház udvarába terelt bennünket, ahol láttunkra vagy tíz ingujjra vetkőzött társa nagy hahotára fakadt. Kísérőnk a halakat egy üres kondérba öntette velünk, majd az utca felé mutatott, s újra kiáltott: — Lauft! Mi ebből megértettük, hogy mehetünk. Futottunk is szaporán, ijedtségünkben a hálót is ott felejtettük, s még örültünk is, hogy ennyivel megúsztuk. Vannak sebek, melyeket újra föl kell nyitni a duzzadó időnek, hogy emlékeztessenek. Hiszen ahogyan a betűk kapcsolódnak betűkhöz, szavak a szavakhoz, úgy kapcsolódnak emlékek az emlékekhez, sebek a sebekhez. S míg ültem a diófa viszonylagos csendjében, a levéllel kezemben, hirtelen eszembe idéződtek a keményen koppanó német szavak, melyek meghatározó paranccsal intettek akkor engedelmességre. • ; Török Elemér
