Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - JEGYZETEK - Bereck József: Leltár helyett
Meddig gyakoroljuk még egymásra a közismert áldásos hatást? Mikor következik be a megtagadtatás? Ára a hűtlenségnek, ami csak az emberre jellemző, s nem munkaeszközére. Tekintetem riadtan röpköd az udvaron: mindenütt harminc évem célirányos mozdulatainak fa- és vasvégződései. S visszájára fordul bennem a mérhetetlen gazdagság érzése: mennyi mindent veszthet el valaki...! 3 Falumat a teljes elnéptelenedés veszélye valószínűleg sose fogja fenyegetni. Autóval mindössze néhány perc a járási központtól, s akik ott dolgoznak, nem teszi őket próbára az utazás. így a fiatalok nem vágynak be a városba. Mégis: megfigyeltem, hogy néhány év óta az utcánkban egyre több a magányos, öreg házaspár vagy a férjét általában túlélő öregasszony. Ennek talán az a magyarázata, hogy a fiatalok szívesebben építkeznek a falu új, szebb, nyugodtabb környezetbe tervezett utcafrontjaira. A magukra maradt, erejevesztett öregek gyakorta fordultak hozzánk kisebb-nagyobb jószomszédi segítségért, lévén jellemzője családunk férfitagjainak a magas, erős testalkat. Hízók lefogása és egyéb apró munkák, szívességek kapcsán tehát nagyon sok környező udvarban megfordultam és nagyon sok magtárba, fáskamrába, istállóba, disznóólba, kocsiszínbe, pajtába, csűrbe betekintettem. Mindenütt az egykori paraszti mun-, ka eszközei: az egyszerű tehénvakarótól a tompuló élű szecskavágóig, a kazalmetsző késtől a zörgő csoroszlyás vetőgépig, az eltört nyelű vonogótól a pajta átkötőgerendái fölé szúrt nyomórúdig, vendégoldalakig és petrencefákig. Egyre kevesebb, ami használható belőlük, de azért szeretem őket. Helyesebben: az általuk, a segítségükkel igaz emberré vált kérgeskezűeket. Sokszor az az érzésem, hogy lim-lom voltukban is nagyon értékes kondenzátumok: évtizedek nagy-nagy nekirugaszkodásait, nyögéseit és fohászait sűrítik magukba, s ezért használatlanul sem foszthatok meg jogos rangjuktól: a legtisztább, legszebb emberi mozdulatok segítőtársai voltak. E jegyzet megírása kapcsán eredetileg az volt a szándékom, hogy egy szabályos leltárlistát készítek gyakori érdeklődésem és szeretetem eme tárgyairól. Azt gondoltam, egy délután elmegyek a kocsmába, ahol ilyenkor csak egy-két öreg unatkozik, el-elrévedezve a mindennapi fröccs vagy sör fölött. Köztük a kilencven felé tartó, de máig fürge észjárású bajuszos-pipás Géza bácsi — ebben az időben a falu második legkorosabb embere. Valószínűleg ő sem tapasztalt többet hosszú és nehéz élete folyamán, mint a falu többi öregje, az őstehetség dolgában sem igen járt előttük, de azért minden esetben megkülönböztető figyelemmel hallgattam a szavát. Régen észrevettem, számára mindennemű emlékezés annyira aktív folyamat, hogy izzásában szinte életre kelnek a tárgyak: kifényesednek az ekelapok, megpendülnek a régen kicsorbult kaszák s a hegyesre rakott asztagok tövében földohognak a Hoffer-féle lógeros cséplőgépek. Ezért gondoltam mindjárt őrá, hogy megkérem, segítsen összeállítani egy átfogó listát arról, milyen egyszerű gépekkel, munkaeszközökkel és használati tárgyakkal rendelkezett egy — a falumban leggyakoribb — néhányholdas kisgazda a fordulás éveiben. Hogy miért a fordulás éveiben? Egyszerű: éppen egy kerek egésze telt el azóta a könyörtelenül múló időnek, és személyes létem kezdetén kívül is nagyon sok meghatározó esemény datálódik arra az időre. Szóval listát akartam készíteni, hogy aztán ceruzával a kezemben méterről méterre föltérképezzem portánkat és „kipipáljam” azokat a munkaeszközöket, amelyek túlha^ ladottságuk ellenére is átvészelték a nagyon sok egykorit elvető legutóbbi harminc- esztendőt. Amelyek annak idején nem váltak szövetkezeti tulajdonná, s azóta se a családi tűzhely lángjainak martalékává vagy a hulladékvasat rendszeresen összegyűjtő iskolások zsákmányává. Miért tűrik meg őket a falusi udvarokban, a roskadozó gazdasági épületek pókhálós szögleteiben még ma is, csaknem harminc évvel halálos ítéletük aláírása után? Mi menti meg őket a lassú enyészet számára?
