Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Alabán Ferenc: Elemzések és kritikák
Ez a felismerés egy újabb kulcsot ad a modern költészet titkának megfejtéséhez, mert „a versben megszólaló költői én sem más, mint a költemény hajtása”. A mai magyar költészetben Weöres Sándor mellett Juhász Ferenc és Nagy László képviseletében tehát a magyar líra antropológiai jellegű, kérdező irányában jelent újabb kutatási nézőpontot a „költői én” problémájának a felvetése, mert a hagyományosabb, komformistább „élménylíra” az irodalom szerecsésebb közegét élvezi, ennélfogva a primérebb megközelítések, a problémátlanabb tételezések is elégségesnek bizonyulnak elemzésükhez. A költészet kritikája mint „metanyelv” (R. Barthes) arra törekszik, hogy értelmezéseiben és értékeléseiben minél pontosabb legyen. A kritikai vizsgálatok újabb törekvéseit maga a modern költészet idézi elő. A törvényszerűnek hitt tételek egyre jobban megkérdőjeleződnek és szükségessé válnak az újrafogalmazások. Ezt példázzák a magyar irodalomtudomány és kritika képviselőinek kísérletei is. Gondolunk itt elsősorban Hankiss Elemérnek József Attila-í „komplex kép” megfogalmazására vagy Tamás Attila kutatásainak eredményeire. Bányai János, Pilinszky hasonlattípusait vizsgálva újít, szerinte ugyanis a Pilinszky-i hasonlat produktív jellegénél fogva egy egészen más típusú — a hagyományostól eltérő — hasonlatot eredményez: ez pedig a „metaforikus komplex szóegyüttes”, amelyben megváltozik a hasonlított és a hasonló viszonya, mert a szoros szerkezetű hasonlatokban „a közös vonás láthatóan hiányzik — ami azt jelenti, hogy negatív előjelű tagként van jelen”. Hogy ezek a modernizáló törekvések mennyire járulnak hozzá a modern költészet teljesebb, elvontabb, azaz pontosabb megértéséhez, azt majd a poétikai fejlődés iránya és magának a költészetnek az igénye mutatja meg. Úgy gondoljuk, s a kötetből kiemelt példák is bizonyítják, hogy Bányai az egyes szerzők alkotásain keresztül a modern magyar költészet értésének lényegbeli kérdéseihez szól hozzá, gyarapítva az eddigi szempontokat. A Könyv és kritika című kötet anyaga arról tanúskodik, hogy az irodalom, különösképpen a költészet a kritikában talál igazi közegére. Bányai köteteiben nem domináló tényező a valódi értékek kiválasztása, szigorú értékítéleteinek rendszerében azonban megkapják helyüket a kevésbé jelentős alkotások is. „Az irodalom és a költészet a kritikában él, a kritikával feleselve és a kritikának ellenállva, a kritikát vállalva és a kritikában tudatosodva” — vallja a szerző könyve A kritikáról nyilatkozat formájában című, utolsó fejezetében. A hét fő részre tagolt hatvankét rövid írás a Magyar Szó Kilátó című mellékletében jelent meg 1971 decemberétől 1973 júniusáig. „A kritikus próbatétele volt ez a másfél év — olvashatjuk az utószóban; — nem túl nagy idő egy kritika kifejlesztésére, de elég nagy a kritikus kifárasztására”. A rendszeresen, hétről hétre írt újságkritikának megvan az a veszélye, hogy sablonszerűvé válik, a gondolatok és ítélő szempontok azonnali közlése, a beérkezés, a letisztulás időhöz kötöttségét cáfolja, mert a reflexiók az élmény első pillanatára felelnek. A hírlapi kritikák — márcsak a rövidségüknél fogva is —, akkor képesek irodalomformáló erővel hatni, ha legalább emlékeztetni tudnak. Bányai írásai rendelkeznek ezzel a hatóerővel, jóllehet a heti kritika az a műfaj, amelynek a pillanatnyi funkciójából eredően a legjobban kell számolnia a múlandósággal. A könyv fejezeteiben azok az írások kerültek egymás mellé, amelyek azonos műnemekről szólnak, vagy legalábbis valamilyen jellegzetességüknél fogva (irodalmi terep) összetartoznak; a sorrend nem jelent értékrendi megkülönböztetést. Az első fejezet stílusosan a jugoszláviai magyar Irodalom könyveivel foglalkozik, a második napjaink szerb költészetének termékeit vizsgálja, a harmadik a romániai magyar irodalom néhány művét mutatja be. A fennmaradó rész a magyarországi líra, próza és kritika legújabb vonulatait tárja elénk. Az írásokat egy kötetben olvasva kínálja magát a lehetőség, hogy egybevessük őket, s fokozott figyelemmel kísérjük a „kritikai integritást”, amelyet veszélybe hozhatnak a divathoz kötődő vagy a divatból következő jelenségek, különösen a legújabb irodalomról kimondott vélemények esetében. Bányai kritikusi tevékenysége ebből a szempontból direkt vonalú elméleti és eszmei hozzáállást bizonyít, s ennek megfelelően következetes, bármelyik műnemről szóljon is. A bírált művet közel hozza az olvasóhoz, s a jó kritika nevében sohasem hallgatja el a kritizált munka hibáit és töréseit, olyan
