Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Varga Imre: Egy könyv és vidéke

Lajos a Nyolcakkal indult, ha még van értelme annyi idő után az első lendület körülményeit fölemlegetni. Az előbbinek pszichologizmusa, esszébe törő verse, az Üzenet a barlangból írójának pedgi az üzenet hangneme, a groteszk kap méltó figyelmei. A Papír partján című Tőzsér vershez Zalabai úgy csinál kedvet, hogy fölvázol egy értelmezési lehetőséget a sok közül; ezzel pedig kellőképpen mutatja: a látszólag széttartó képeket igenis egybe tartja a „mögöttes”; a költés perceinek (óráinak?) indulata. A második (toldott) rész az Ősz sorait elemzi, igaz, szűkén mérve a szót; érkezése arra van csupán, hogy elmondja: a szabadvers (mert a szabadvers: nem szabad vers!) metruma együtt alakul a tartalommal, s hogy a látszólagos formátlanság milyen változatos ritmust takar. A Zs. Nagy-dolgozat fölemlíti a költő versesfüzetének minden fontos témáját. Az idézetek közötti próza viszont túlságosan kötődik a citátumokhoz: a véleményt felitatja az idézett vers.

Különösen fontos, amit Zalabai a fiatal .költőkről ír. Igaz, hárman vannak jelen mindössze. A bevezetésben említett vallomás és vallatás (ha van) itt kell, hogy megmutatkozzék. A mi helyzetünkben különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy szem elől tévesszük a kevesebb verset, több költészetet tömör tételét. Ezzel a mondattal ajkán kellene, hogy ébredjen lapszerkesztő, kiadói ember. Miért ez a feledékenység? Utánpótlást, fiatal költőket várunk. így aztán mindig későn hangzik el az idevágó figyelmeztetés: „Hagyjátok abba, gyerekek, ennek bizony tovább értelme nincs!” S aki már két-három kötetes „költő”, könnyen elereszt a füle mellett ilyen jótanácsot. Igen, amikorra észbe kapunk fűzfán termett költőink ugyan szépen, de ügyetlen újaik között elcsorog a vers. S marad a romlandó anyag, a szavak hitványa. Ezért van szükség olykor egy-egy kritikusi madárijesztőre; az ilyen hivatlan vadmadarak elriasztására. Itt a könyvben a jobbak, a példák kaptak helyet. Keszeli egy versének elemzésével van jelen, „korántsem problémátlan lírájának” egyik eredményével; Tóthnak és Kulcsárnak viszont irodalmi belépője kap jó véleményt. Tóth László versesfüzetének egy részét a névadás szertartása foglalja el, a tárgyakban, dolgokban, szavakban élő szellemekhez intézett hívószavak. A Lexikon ennek az ősi „hatalomvevésnek” a rögzítése. Itt „az ujjakban őrült higanyszálak rohangásznak” akár a hőmérőben, a tárgyak roggyant mankók az idő és tér hóna alatt. A világlátás következő lépése — Tóth könyvének javát ez az anyag teszi — a törvények keresése. Ennek a módszere, hogy ellentéteiben látjuk a világot. Ilyen törvényfűzér (az első nagy kísérlet) a Litánia, aztán a Menekülés-próbák. Ez a fajta látásmód azonban hamar kimeríti a telepeket, s erre Tóth is ráérzett, újabb verseiben azért helyet kap a törvénybe, tételekbe nem fogható, a harmadik, a titok. A költésnek ez olyan lehetősége, amivel Ady óta élni szokás. Ez a harmadik stáció azonban már kívül esik Zalabai vizsgálatán, belőle példát ugyanis A hangok utánzata még keveset mutat. Az arcképvázlat azonban nem elég emberi, a cím alapján személyesebb értelmezést, közvetlenebb vonalakot vártunk volna a kritikustól, így a rajz idegent, másföldi jövevényt mutat. Itt ismét Csoórinak adjuk a szót: „a sokféle értelmezés világában a kritika végül is költészetté válik: megfogalmazza saját szenvedését, kételyeit, saját ellentmondásait, saját tudása mellett tudatlanságát”. Ezt a költészetté válást hiányolom hasonlóképpen a Kulcsár Napkitörések-ről írt beszámolóban is. Persze javított volna a helyzeten, ha a könyv a fiatal költőkről jegyzett írások mindegyikét hozza, az ellentmondások, a szempontok változatossága, a kísérleti jelleg mindenesetre izgalmasabb volna, mint a kerekded kritikusi megfogalmazások. Az önarckép ezzel a hiányolttál, a kifelejtett személyessel, a más-más időben rögzített véleményekkel lett volna teljes. De jogom van-e ilyen arcképet követelni? Mint a külön- bejáratú bírálói eszménynek ellenszerét és az önmegfigyeléssel épülő egyéniségnek útját — igen. Ez az „együttműködés” talán nemcsak az én bogaram, hiszzen többről van itt szó írásmódszernél. A belülről szólok, közülük mondom hitele hiányzik. Akár egy mosoly, egy dühösebb mondat erejéig.

A fiatal kritikus adottságai végül is rokonszenvesek: példákat tudó ízlése, a viszonyítás ügyes gyakorlatai, versírói múlt, szenvedélyes érdeklődés, megszállottság és nem mindennapi szervezői készség.

Mondandóim végén önmagam védelmében kellene ejtenem néhány szót. A túlságosan személyes részvételt a beszédben azt hiszem magyaráznom szükségtelen. Vitamondataim nem a könyv gyökerét vágják; s kertészollóm, remélem, nem tett kárt a termő ágon.