Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Zalabai Zsigmond: A műfaj neve: önismeret

kevesebb munkát, fejlettebb technikát, nagyobb fokú gazdasági szervezettséget hoz majd magával.

A gazdák, a középparaszt, a parasztmunka és értéke című fejezetek az idézett példához hasonló dialektikával szemlélik a parasztélet változásait. S ami a legfontosabb: az olvasó érzi a parasztember lelkének és gondolkodásának az ellentmondásait és tisztulásait is. Duba váltogatja a nézőpontokat: mielőtt kívülállóként következtetéseket vonna le, belülről (a parasztember szemszögéből) azokat a tényezőket is sorra veszi, melyek a gazdák pozitív állásfoglalását éppenséggel gátolták. Mivel a valóságot nem problémátlanul, hanem dialektikus ellentéteiben mutatja be, könyve a középparaszti gondolkodás (ön) ellenőrzésének a lehetőségét teremti meg. Ez pedig az olyan gondolkodó műfajban, mint a szociográfia — nem kis teljesítmény.

Szerencsésnek, mert többé-kevésbé az összmagyar nyelvterület középparasztságára kisugárzónak neveztük a mű imént taglalt témakörét. Nem kevésbé szerencsés, mert ugyancsak több, mint szlovákiai magyar érvényű a Vajúdó parasztvilágnak az a tematikai rétege, amely a nemzetiségi önismeret szolgálatába szegődve lehetőségeiben valamennyi magyar nemzeti-nemzetiségi társadalomhoz szól. „A nyelvi és a vele összefüggő nemzetiségi kérdés ott élt a táj valóságában” — veti föl a szerző, s több oldalról vizsgálja ezt a problémát is. Elgondolkodtató adatokat közöl a magyar-szlovák nyelvhatáron fekvő falvak nemzetiségi megoszlásának változásairól; higgadt, a korabeli dokumentumokra, hivatalos rendeletekre, okmányokra alapozott történelmi visszapillantás idézi föl a jogfosztottság, a Csehországba deportálás, a Magyarországra telepítés képeit. Juraj Zvara tanulmányaiban már volt alkalmunk találkozni ezekkel a kérdésekkel, ám az írói szem másként — emberibben — lát: a lélek- és tudatrengésekre is figyel. Drámaiak, komorak a hontalanság képei, ám a szerző avégett idézi őket, hogy fölmutassa bennük a mához szóló erkölcsi üzenetet: a nemzetiségi együttélés magasabb rendű formájának az igenlését. S mindezt egy szép gyakorlati példa támasztja alá: a Duba család s egy apátmaróti szlovák família kapcsolata, melynek alapja s egyetlen fokmérője még a legválságosabb időkben is az a fajta kölcsönös emberség, amely nem ütközik meg a másnyelvűség, a nemzetiségi hovatartozás kérdésein. A problémafölvetés, az írói állásfoglalás — törvényszerű, hogy ez ragadta meg a jugoszláviai Üzenet figyelmét17 — közép-európai érvényű.

S ha már a mű jelentésrétegeit elemezzük, még egy szempont: a Vajúdó parasztvilág embere — persze többször áttételekkel, valahogy úgy, mint Milan Rúfus kőtörő parasztja — talán még a modern kor emberével is találkozik egy bizonyos ponton. Ólak, kazlak, magtárak díszletei között lényegében ugyanannak a szerepnek az átélését rótta rá a sors, mint a modern próza más színtéren mozgó hőseire: ember és történelem, egyén és a társadalom nem könnyű, nem konfliktusmentes találkozásának az élményét (lásd a „százhuszonöt éves bakatörténelem”-ről szóló részt!), s ebből következően: az örök „kapaszkodást”. S ez a szempont talán arra is következtetni enged, hogy a Vajúdó parasztvilágnak, ennek a lényegében hagyományos szociográfiaírói eszköztárú műnek az egyik jelentése a maga módján találkozik a korral, napjaink irodalmának életérzésével is.

Gaál Gábor a harmincas években a szociográfiától „a magyar irodalmi életlátás újjászületését”18 várta; újabban Bori Imre vetett föl hasonló gondolatot, mondván, hogy „a magyar széppróza megújulása a szociográfia valóságtartalékalból remélhető.”19 Hát a szlovákiai magyar szépprózáé? Lukács György a szociográfiában ugyan egy nagyregény diribdarabra tört cserepeit látta; de nem lehetséges-e a fordítottja is: hogy ez a műfaj rakja le regényirodalmunk szilárdabb alapjait?

összegezzünk: a „rólunk és nekünk” szempont vállalásával mindhárom elemzett mű valóságirodalmunk tematikai és szemléleti megújulásának a lehetőségei felé mutat.

17 Lásd Herceg János A Garam völgyétől a Duna deltájáig című tanulmányát az Üzenet 1975- ös áprilisi számában.

18 Kiss Ferenc: 1. m., 298. 1.

19 Béládi Miklós: 1. m. 650. 1.