Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék

ott tiltem mellette, zsámolyon a dob. Ujjaimmal ütemeztem a dobon. Kétnegyedet, háromnegyedet. Akkor fogalmam sem volt, ml a kétnegyed meg a háromnegyed. Csak ütemeztem, úgy ösztönösen. Aztán anyám a zongorán egyik ütemből átment a másikba. Követni akartam. Egy pillanatra megálltam, abbahagytam a dobolást, de nemsokára folytattam a megfelelő ritmusban. Ha nálunk némelykor cigányzene szólt, ritka alkalmakkor, figyelemmel hallgattam a zenét. Négyéves lehettem, egy ujjal kipötyögtem zongorán a dalokat. Mondják, negyvenet is tudtam betéve. Nem számoltam meg. Hát valahogy így kezdődött. Apám csellón játszott egy zenekarban, mindig egy füstös vendéglőben hangversenyeztek. Még sose láttam együtt annyi hegedűt, csellót, nagybőgőt. És amikor megszólalt mind, milyen varázslatos volt! Már a hangolás is. Mintha mindenünnen, a falakból, lámpákból, ajtókból hangok bújtak volna elő.

Sándor egy alacsony termet látott, ahol mindenütt és mindenen hangok gurultak, gomolyogtak, siklottak, tuszkolták, lökdösték egymást, tódultak a repedésekből, bukdácsoltak.

— Ez az összevisszaság, látszólagos fegyelmezetlenség, egymáson való bukdácsolás, csuszkorászás, épp ez az, ami nagyon tetszett. Emlékszem. Fények, egymásra dőlt, hajolt, összegabajodott fények voltak a hangok. Ezután kértem meg édesanyámat, tanítson zongorázni ... Egyszer ebéd után valamiféle dallam sejlett fel bennem. Mivelhogy édesanyám aludt a mellettem lévő szobában, nem akartam eljátszani, nehogy felkeltsem. Kilencéves voltam. Egész biztosan. És valcer volt... Akkortájt elképzelni se tudtam, milyen egy széles, hömpölygő folyó. Mikor az iskolában a Dunáról tanultunk, megzenésítettem folyását. Eredetétől, az értől a torkolatig, a Fekete-tengerig. A hullámokat, a habokat, fodrokat, a víz sustorgását, koccanását, csobbanását. Meg a medrét, melynek nekifeszül, magával sodor, a partjait, a tájait, ahol keresztülfolyik, országokat, népeket mind le akartam kottázni. De mindez nem is tudom, miért fontos.

És nem beszélt tovább.

— Sándor! Sanyi! Nem volt még elég mára a gesztenyézésből?

Albrechtné hangja volt, Sándor édesanyjáé.

— Nem is hajigálunk! Komoly dolgokról van szó! — kiáltotta vissza Sándor.

— Itt van velünk Bartók Béla!

— Azt hiszem, sokáig maradtam — mondta a keménygalléros fiú, s felállt a kosárról.

— Örülök, hogy itt találom. — Albrechtné akkor ért az erődítmény bejáratához. Ha nem szólok, öreg estig kint maradnának. Most különösen ezek miatt a gesztenyék miatt.

— A mai gesztenyecsata, azt gondolom, igazán nem volt haszontalan. Komponáltunk. Közösen komponáltunk egy dalt a vadgesztenyékről — mondta Sándor.

— A vadgesztenyékkel. Tessék nézni — mutatta Károly.

— Nézd csak, ott a földön! De vigyázz! Még szétrúgod a melódiát.

V’álamelyik közülük dúdolta a dallamot.

— Reggelre, azt hiszem, tele lesz hamis hangokkal a lepotyogó gesztenyéktől — mondta Albrechtné.

— Mindenesetre, ez így még a mai októberi délután dallama. Holnap majd egy másikat szereznek a fiúk, kirakják vele a kertet. És máskor is ...

— És ha'nem lesznek már gesztenyék? — kérdezte Sándor. — Nem lesznek gesztenyék? Eső lesz, hó, szél, vihar... Mindig lesznek gesztenyék, mindig lesznek melódiák ... De mennem kellene... — Sötétedik, s ilyenkor már gyorsabban szivárog le a hegyekből a hűvösség is. Jöjjenek be, Béla! Itt marasztalnám szívesen vacsorára — szólt Albrechtné. ,

— Nem, nem, köszönöm, igyekeznem kell már.

— Akkor egy csésze teára.

— Játsszál valamit! — kiáltott fel Sándor.

— Nagyszerű, kérlek, zongorázz valamit, azután én is lelépek — mondta Károly.

— A zongora nem engedi el magát, de játék nélkül már mi sem.

Bementek a házba. A barna Bösendorfer ott állt a sarokban.

— Akkor, akkor játsszam valamit? — kérdezte a keménygalléros nagydiák. Schu- mannt zongorázott, a fisz-moll szonáta első tételét.

Albrechtné megkérdezte utána:

— Schumann a kedvence?

— Nem éppen, de szeretem a fisz-moll szonátát.