Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Tallózás új könyvek között

Ungvári Tamás: Világszínház „Színikritikus nem születik. Azzá lesz, szerelemből” — írja Ungvári a szín házról szóló kritikái gyűjteményes köte­tében, majd így folytatja: „Szerelemről vall tehát ez a könyv, mely nem hunyt ki még: a világ színpadának szeretetéről, s persze a világéról is.” A vallomás találó. Ungvári valóban a színház szerelmese. Olykor haragban van ugyan vele, elkedvetlenedve tapasz­talja hűtlenségét, zsákutcába jutását, s azt is zokon veszi tőle, hogy néha avas kenőcsökkel, pacsulinak mondott illat­szerekkel él, ám annyira életeleme, hogy nem tudna meglenni nélküle, életének le- rázhatatlan, örök kísérője. Pályafutása eddigi húsz esztendeje so­rán írt bírálatai arról vallanak, hogy Ungvári a dramaturgiában járatos, a szín­pad törvényeit kitűnően ismerő, fanyar humorú, kedvvel vitázó kritikus. Olykor tüskés, fulánkos nyelvű, mint többnyire neves, élvonalbeli magyar kritikustársai, Mátrai Betegh Béla vagy Molnár Gál Pé­ter is. Tüskésen perelő, de mindig jól át­gondolt érvekkel él, mint például Major Tamás Rómeó és Júlia rendezése eseté­ben, ahol sorra veszi célba Major téte­leit; főképpen aktualizálási szándékait helyteleníti, mert szerinte — és ezzel egyetérthetünk — a politikus színháznak nem az a jellemzője, hogy aktualizál, ha­nem az, hogy politizál. „Politikusnak lenni pedig a színházban alighanem any- nyi — írja Ungvári —, mint egy helyes politika gyakorlatát, mint az ember küz­delmének örökösét felmutatni. Olyan em­bereszmények hirdetésével, melynek meg­valósulását ez a politika lehetővé teszi.” Perel Major Tamással, ugyanakkor té­vedéseivel együtt nagy művésznek tartja, így Shakebspeare — Brecht Coriolanusá- nak előadásában legjobban a láthatatlan főszereplő, a rendező tetszett: Major Ta­más. Shakespeare mellett Ungvári legfőbb eszménye Brecht, akinek dramaturgiáját, epikus színházát, elidegenítő módszerét magyar ismertetői közt a legrokonszenve­sebb közérthetőséggel magyarázza. Ma­gyar színpadon a Kurázsi mama előadása nem hatott eléggé riasztónak. Az az íté- lőszék, amelyet Brecht színpadi krónikája a harmincéves háború, s általában a há­ború felett tart, nem volt elég kemény és éles. Ungvári helyesen mutat rá Psota Irén néma kislányának megrendítő ala­kítására, de abban téved, hogy a „hely- lyel-közzel széteső előadást Kiss Manyi Kurázsi mamája fogja össze”. Minden remek alakító képessége mellett a felejt­hetetlen Kiss Manyi eredendő lágysága merő ellentétben állt az élni akarás jel­képévé magasodó anyával, akit a háború hiénává aljasít. Egyedül Helene Weigel, az első Kurázsi mama tudott a színen valóságos keselyűvé, dögmadárrá válni, alakításával döbbenetesen érzékeltetni a háború embert deformáló esztelensé- gét. A kaukázusi krétakör előadása viszont — igazolhatom — valóban nagy élményt adott; Adám Ottó rendezése remekül éreztette Brecht drámájának mélyen em­beri líráját. Ungvári nem csupán a klasszikusok, Shakespeare, Moliére, Ben Jonson, Goldo­ni, Bruckner drámái közt kalauzol kiváló tudással, hanem a századvég és korunk drámái közt is. Ibsentől és Gorkijtól Pe­ter Weissig, Rolf Hochutig terjed a sor; a színpad krónikásaként évadról évadra írja beszámolóit hol maradandónak bizo­nyuló, hol pedig elmúlásra ítélt színmű­vekről. ízléssel és tanítói célzat nélkül mutat rá a bemutatott drámák lényegére, hibáira és érdemeire egyaránt, a színpad szerelmeseként boncolva rendezők és szí­nészek munkáját. A háború előtt Schöpflin Aladár és Kárpáti Aurél mérvadó, személyeskedést kerülő bírálatai tájékoztattak így a ma­gyar színműirodalomról. Ungvári gyű] teményében nem szerepelnek hazai szer­zők darabjai. Miután Világszínház a gyűj­temény címe, nagyon természetes volna, ha nem hiányoznék belőle a mai magyar dráma. Ungvári azzal érvel, hogy a világ- irodalom magyar színpadi meghonosítá­sának krónikájával kötetének határozott karaktert, célt és formát szándékozott adni. Nagy Péter, Kéry László és Létay Vera kritikusi őrhelyről írott gyűjtemé­nyeire hivatkozik, s ez is helyes érv, hiányérzetünk mégis megmarad. Érdekelt volna véleménye a könyvében említett Türelmetlen szeretőkről, Macskajátékról, valamint Csurka műveiről és Hubay mun­kásságáról, olyan szerzőkről, akiket be­csül, s akiknek világirodalmi rangját el­ismeri. A kárpótlást megtaláljuk a gyűjtemény A külföld színpadain fejezete rövid, több­nyire 3—4 oldalas cikkeiben, amelyek

Next

/
Oldalképek
Tartalom