Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Vajkai Miklós: Nagyapám
3. írni, komolyan játszani talaj kell — nyitható mélység, amiről beszélhetek, város és falu, ahol értik a nyelvem. Talaj kell — s nekem nem lesz más, hisz meghalok: amit itt megéltem, első húsz évemet, máshol már nem lehet, halhatatlanul sem. Csak ezt a tájat ismerhetem teljességében, részleteiben, konkrétságában — mást így nem. Sok mindent, sok mindenről írhatok, de a versem tája mindig ez lesz, valóságdarabjai ebből valók, mert innen, ebből vagyok én is. Anyag kell, föld a talpam alá, csak így láthatok: ha annyira jól, akár azt is, mikor nem kell majd csallóközi verseket írni. Se másokat. Én ezért írok. így van: ha végetvetne kérdéseinknek a mindentudás, akkor mindenki kérdéseinek. Közös alapon: haza ez, nép ez, mint a többi. Illetve az lehet. (1951, Vajka). Péknek tanult, jelenleg fűtő. Novelláit az Új Szó és a Csallóköz közölte. — No, gyere! — tárta szét karjait nagyapám. És én roszogtam feléje, hogy lélegzetem szakadozott, s alig bírtam kivárni, hogy karjaival a magasba röpítsen, hadd lássam a világot. Aztán kézenfogva vezetett, s azt mondta, tavasztól télig miénk az ország. Máskor meséket mondott, s magával vitt a dohos kocsmába, és néha azt is megengedte, hogy a poharából ihatok. Egyszer anyám mögé állt az udvaron: — Mit akar! — fordult meg édesanyám. — Mit akar!!!... — s nézett hályogos szemeivel. Nagyapám hallgatott, de később felrúgta a lavórt, feldöntötte a teknőt, s anyámra emelte vaskos öklét. — Az én edényeimben nem fog mosni! Az én holmimat nem teszi tönkre! — kiabálta, s a fehérre meszelt falhoz szorította fiatal anyámat. — A fiam előtt verekszik! Nem szégyenli magát! A fiam előtt!!!... — Hirtelen csönd lett. Az öregember, aki pedig a nagyapám volt, határozottan mondta: — Ű az én fiam... — s rám mutatott. — Persze, hogy a magáé — kacagott anyám, s nézte huncut arccal, hogy hajlong az apósa és szedi össze a földtől sáros ruhákat. Már felejtette az előző zördülést, hát hagyta, hadd hajlongjon az öregember. Ezután gyakrabban veszekedtek, de anyám mindig velem védekezett. Minderről persze csak mi hárman tudtunk, mert apám csak vasárnaponként jött haza. Pénzt rakott az asztalra, ruhát cserélt, s már fordult is vissza. Tudta, hogy senkinek sem hiányzik. Aztán megjött a tél, s elvitte nagyapámat. Oly hirtelen halt meg, ahogy csak ember tud meghalni. Anyám ijedten kapta magára fekete ruháját, s a kötött fejkendőt. Egy pohár vízzel eloltotta a tüzet, s ahogy kicsattant a gőz, rémülten rohant kifelé, és Vajkai Miklós naúyafdm
